1998-ban két tudóscsoport egymástól függetlenül publikálta azt a felfedezést, hogy az univerzum a korábban feltételezett lassuló helyett gyorsuló ütemben tágul. Erre az eredményre távoli szupernóva-robbanásokból következtetett a 2011-es fizikai Nobel-díj három nyertese, Saul Perlmutter, Adam G. Riess és Brian P. Schmidt. Jelenlegi tudásunk szerint a tágulás az univerzum nagy részét alkotó úgynevezett sötét energia számlájára írható, amely a gravitációval ellentétesen ható taszítóerő.
Abban egyetértenek a csillagászok, hogy az ősrobbanás után hosszú ideig lassuló volt a tágulás. Öt-hatmilliárd éve a folyamat megfordult és gyorsulóba váltott, amit a világegyetem tömegének mintegy 70 százalékát kitevő sötét vagy láthatatlan energia hatásával magyaráznak a szakértők. A három Nobel-díjas elméletét összesen 94, Ia típusú szupernóva elemzésére alapozta, az adatokat a Hubble-űrtávcső és földi teleszkópok szolgáltatták. Az Ia szupernóvák – felrobbanó csillagok – különös jellegzetessége, hogy más szupernóvákkal ellentétben nagyjából azonos fényt bocsátanak ki. A Földön észlelt fényességük kizárólag attól függ, hogy milyen messze vannak tőlünk – ezért alkalmasak a kozmikus távolságmérésre.
A becsültnél nagyobb mennyiségben lehet por a világegyetemben
Az Oxfordi Egyetem Subir Sarkar vezette kutatócsoportja kétségbe vonta a gyorsulva táguló világegyetem elméletét. Sarkar és munkatársai 740, ugyancsak Ia típusú szupernóvát vizsgáltak, ami több mint az eredeti minta hétszerese. Arra jutottak, hogy a gyorsuló tágulásra nincs elegendő bizonyíték, az adatok inkább állandó ütemű tágulásra utalnak – cikkük a Scientific Reports szaklapban jelent meg. Lehet, hogy egy túlságosan leegyszerűsített elméleti modell szerint elemezték korábban az adatokat? Sarkar szerint egy cizelláltabb modell a sötét energia nélkül is magyarázná az eddig megfigyelt égi jelenségeket.
Egyébként az utóbbi években mások is úgy gondolták, hogy a gyorsulva táguló univerzum elmélete nincs kellően megalapozva. Az ellenzők fő érvként azt hozták fel, hogy a távoli szupernóvák vártnál kisebb fényessége más okokkal is magyarázható. Ezek közül a legkomolyabb felvetés az „intergalaktikus szürke por” feltételezése – eszerint a galaxisok közötti térben a becsültnél jóval nagyobb mennyiségben lehetnek jelen nagyobb (mikrométeres-milliméteres) méretű porszemcsék, ezek okozzák a távoli fényforrások kisebb fényét.
Azonban szó sincs arról, hogy ki kellene dobni ezt az elméletet. A Blogs.scientificamerican.com-on Dan Scolnic és az egyik 2011-es fizikai Nobel-díjas, Adam G. Riess fizikus közösen publikált elemzésében azt írja, nem kell felülvizsgálni a már általánosan elfogadott elméletet. Sarkar és munkatársai kisebbre becsülik a szupernóva-fényesség sötét energián alapuló értelmezésének megbízhatóságát, mint azt a korábbi elemzések állították.
Azonban még további négy nagy pontossággal vizsgált jelenség van, amelynek értelmezéséhez kikerülhetetlen ez a rejtélyes természetű energiahordozó. Scolnic és Riess is elfogadja, hogy Sarkar professzorék alternatív elemzése a vizsgált szupernóvák mélyebb megértését sürgeti, de önmagában nem ingatja meg a gyorsulva táguló univerzum elméletét. Azt pedig Scolnic és Riess is elismeri, hogy továbbra sincs kellő információnk a gyorsulást lehetővé tevő sötét energia fizikai természetéről.
