– Küzdelmes évet tudhat maga mögött a kormány, különösen a „civilfronton” és a felsőoktatási törvény módosítása miatt kellett megharcolnia.
– Ezt vissza kell utasítanom: nincs civilfront. Nagyjából 65 ezer, különböző méretű bejegyzett civil szervezet van ma Magyarországon. Sok közülük elképesztően komoly munkát végez, és én ezeket, az emberekért és a közösségért fáradozó értékteremtőket tekintem tartalmilag civilnek, ideértve a legkisebbeket is, akik például egy helyi közösségért dolgoznak. A kormány nem harcol, nem küzd velük. A kapcsolatunkat az együttműködés jellemzi. Tény ugyanakkor, hogy szemben állunk néhány tucat, nagyon hangos, jelentős külföldi befolyással és forrásokkal rendelkező szervezettel, amelyek előszeretettel nevezik civilnek magukat, ám a valóságban politikai tevékenységet folytatnak, amivel olykor nemcsak súrolják, hanem át is lépik a hazaárulás határát. Például amikor kerítést akarnak bontani. E szervezetek mögött jellemzően Soros György alakja sejlik fel, az ő gondolatait visszhangozzák. Már csak ezért sem nevezném civilnek őket.
– Nemcsak a Soros-szervezetek, de Brüsszel is azt állítja, hogy a magyar kormány terrorizálja a civil szervezeteket.
– Mi sem jellemzi jobban ezt a terrort, mint hogy 2010 óta 140 milliárdról 240 milliárd forintra, azaz 70 százalékkal nőtt a civil szervezetek állami támogatása. Vagy hogy eltöröltük az adományok utáni áfafizetési kötelezettséget, amit a szocialisták vezettek be. De utalhatnék arra is, hogy a társaságiadó- (tao-) támogatás rendszerének bevezetésével arra ösztönöztük a cégeket, hogy a nyereségük után az államnak járó összeg egy részéből sport- és kulturális szervezeteket támogassanak.
– Mit szól hozzá, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványok bőkezű támogatását élvező Társaság a Szabadságjogokért VálaszTASZ című internetes oldalán egyebek között a választási gyűlések megzavarására biztat?
– Ezt hívják úgy, hogy anarchizmus. De nem aggódom miatta. Szerintem a magyar társadalom döntő többsége nem ül fel az uszításnak, mert tudja és értékeli, hogy az elmúlt csaknem nyolc esztendőben rend és béke uralkodott Magyarországon. Hatalmas változások történtek, az emberek látják, hogy a kormány sok-sok küzdelemmel, néha hibával, de mégiscsak értük, a boldogulásukért dolgozik. Kivezettük hazánkat abból az adósságcsapdából, amelybe a szocialista–liberális koalíció kormányozta, növekvő pályára állítottuk a gazdaságot; nőttek a bérek, megbecsüljük és támogatjuk a gyermekeket nevelő, dolgos családokat, megerősítjük a közösségeket és így tovább.
– Számos bírálat érte a kormányt az egyházpolitikája miatt is, és a kritikák része volt, hogy újra összefonódik az állam és az egyház.
– Összefonódás nincs. Szövetség van. A 2010-es kormányváltás után új alapokra helyeztük az állam egyházhoz fűződő viszonyát. Partnerként, szövetségesként kezdtünk tekinteni rájuk, és arra hívtuk őket, hogy töltsék be hagyományos szerepüket az oktatásban és a szociális szférában. Ennek eredményeként a köznevelésben és a szociális ellátásban közel megkétszereződött a jelenlétük. A korábbi 110 ezerrel szemben immár 220 ezer gyermeket nevelnek az egyházi fenntartású óvodákban, általános és középiskolában. A legnagyobb változás ugyanakkor a gyermekvédelem területén ment végbe, ott hat-hétszeresére nőtt az egyházi jelenlét. Ezen feladatok ellátásához természetesen a magyar kormány biztosította a szükséges forrásokat, és – ahol erre szükség volt – hozzájárult az intézmények felújításához is. Mindez persze baloldali körökben kiverte a biztosítékot, éveken át hallgattuk a hisztit, hogy mennyi pénzt kapnak az egyházak. Semmivel sem kapnak többet, mint az állami, önkormányzati fenntartású intézmények. Azt tudni kell, hogy az MSZP–SZDSZ-kormányok még azt sem adták oda az egyházaknak, ami járt volna. Nem kell hát csodálkozni azon, hogy nem jutott forrás például az egyházi iskolák felújítására, ahova egyébként szintén adófizető magyar állampolgárok gyerekei járnak.
– Az ellenzék szerint az állam menekülni igyekszik a szociális és az oktatási szférából, és próbálja leadni ezeket a feladatokat az egyházaknak.
– A nagyon durva kommunista időszak és a másfél-két évtizedes liberális hegemónia után Magyarországon az emberek több mint 55 százaléka még most is valamilyen felekezethez, többnyire a történelmi keresztény egyházak valamelyikéhez tartozónak vallja magát. Ha ezt összevetjük azzal, hogy a köznevelésben az egyházi jelenlét jelenleg 13 százalékos, a szociális és gyermekvédelmi területen pedig 23 százalékos, akkor látjuk, hogy a 2010 óta elért eredmények dacára is mindhárom területen elmarad az egyházi jelenlét az egyházhoz tartozók arányától. Szó sincs tehát menekülésről. A kormány egy létező társadalmi igényt igyekszik kielégíteni. Személyes meggyőződésem, hogy ezekben az ágazatokban az egyházak akár az államnál is többet tudnak nyújtani a gyermekeknek vagy a rászorulóknak.
– Az egyházak jócskán kiveszik a részüket a karitatív munkából, de milyen szerepet vállal ezen a területen az állam?
– A Karitatív Tanácson keresztül öt egyházi és egy világi szervezettel működünk együtt sikeresen. Ezek a Katolikus Karitász, a Máltai, a Református és a Baptista Szeretetszolgálat, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és a Magyar Vöröskereszt. A tanácsnak köszönhetően koordináltabbá vált a segítségnyújtás, az ország egész területét sikerült lefedni, sőt a határon túli magyarlakta területeket is el tudjuk érni. Itt szeretném külön kiemelni a kárpátaljai orvosi missziókat, amelyek rendkívül fontosak, hiszen alapvető egészségügyi ellátást biztosítanak olyan emberek – nemcsak magyarok, hanem ukránok, ruszinok – számára is, akik ehhez máskülönben talán hozzá sem jutnának. Illetve a déli határ mentén a valódi menekültek körében végzett segítő munkát. Hozzáteszem: az utóbbi időben európai szinten is példátlan mértékű, négy és fél milliárd forintnyi támogatást nyújtottunk ennek a hat és további három kisebb karitatív szervezetnek infrastruktúrájuk és eszközparkjuk fejlesztésére.
– A hazai zsidóság viszonya a kormánnyal meglehetősen ambivalens. Korábban a megszállási emlékmű, újabban a plakátkampány miatt kerültek összetűzésbe a Mazsihisszel. Sikerült rendezni a nézeteltéréseket?
– Az év egyik fájó pillanata volt, amikor a Mazsihisz azt nyilatkozta, hogy a zsidók Magyarországon elkezdtek félni. Ezzel sajnos felerősítették a kormányt minden alap nélkül antiszemitának nevezők hangját. Megdöbbentő volt szembesülni ezzel akkor, amikor 1989 óta először látogatott hazánkba izraeli miniszterelnök, Izrael askenázi főrabbija pedig köszönetét fejezte ki a magyar kormánynak a hazai zsidóság védelméért és támogatásáért. Hadd idézzek fel két példát: jelentős összegekkel segítettük tucatnyi zsinagóga felújítását itthon, de Szabadkán és Munkácson is, és ugyanígy hozzájárultunk a zsidó temetők ápolásához, rehabilitációjához. Nem Magyarországon fordulnak elő többé-kevésbé rendszeres atrocitások a zsidók sérelmére. Hazánkban virágzik a zsidó kultúra és közélet, a hívők pedig a legnagyobb biztonságban érezhetik magukat.
– Ha csekély számban is, de muszlimok is élnek Magyarországon. A migrációs válság közepette érdekes lehet, hogyan áll hozzájuk az állam.
– A harminckét bevett felekezetből kettő az iszlámhoz kötődik. Ezek kis létszámú egyházak, de megilletik őket ugyanazok a lehetőségek és támogatások, mint a többi bevett felekezetet – persze arányosan. Mutasson akár csak egy olyan iszlám országot, amelyben ugyanezt elmondhatják magukról a helyi keresztények.
– Nem mond ennek ellen, hogy folyamatosan keresztény Magyarországról beszélnek?
– Amikor azt mondjuk, hogy keresztény Magyarországot szeretnénk, és felhívjuk a figyelmet arra, hogyan teszi tönkre magát Európa nyugati része, és hogy milyen következményei vannak az önfeladásnak, a gyökerek elszakításának, azzal nem a békés egymás mellett élés jogát akarjuk elvitatni muszlim honfitársainktól, akik túlnyomó többségükben tisztességesen és becsületesen élik az életüket. Nem szabad azonban elfeledni, kik vagyunk, honnan jöttünk, hogy kik építették fel ezt az országot, és milyen szerepet vállaltak ebben a munkában a történelmi keresztény egyházak. Aki ezt elfogadja, és betartja a törvényeinket, annak helye van Magyarországon. De határozottan elutasítunk mindenféle szélsőséget, a no-go zónákat, a párhuzamos társadalmak kiépülését, tehát mindazt, ami a nyugati multikulturális társadalmakat jellemzi. És elutasítjuk azt is, ha mindezt bárki ránk akarja kényszeríteni.
– Ugyancsak gyakori fordulat, hogy a kormány magyarnak akarja megtartani Magyarországot. Hogyan férnek ebbe bele a hazai kisebbségek?
– Szent István király intelmeiből tudjuk, hogy egy erős országot, egy magyar országot akart, de ez nem zárta ki a korona sokszínűségét. Ha az elmúlt ezer év történelmére tekintünk, azt látjuk, hogy évszázadokig együtt tudtunk élni szlovákokkal, horvátokkal, románokkal és más nemzetiségekkel. Ma tizenhárom őshonosként elismert nemzetiség él hazánkban. A kormány minden lehetőséget biztosít nyelvük művelésére, kultúrájuk ápolására, és például Kijevvel ellentétben nem gondolja azt, hogy ez gyengítené a többségi nemzetet. Számszerűen: 2010 óta megháromszorozódott a nemzetiségiek támogatása. Bevezettük a nemzetiségi szószólói intézményt, ami jelesre vizsgázott a parlamentben. A 2010-es 12-ről 82-re nőtt a nemzetiségi önkormányzatok által fenntartott intézmények, főként iskolák száma. Az egyházi támogatásoknak is van nemzetiségi oldala, hiszen például a szerbek erősen kötődnek az ortodoxiához. Mindezeknek pedig nemcsak a velünk élő nemzetiségek, hanem közvetve a határon túli magyarság is a haszonélvezője, hiszen ők a saját bőrükön érzik a szerb–magyar vagy a szlovák–magyar kapcsolatok javulását, erősödését.
– Alig néhány hónap választ el bennünket a következő országgyűlési választástól. Mire számít, és ha bizalmat kapnak a folytatáshoz, merre tovább?
– Úgy gondolom, az elmúlt két ciklus alatt mindent elkövettünk, hogy elnyerjük a választók bizalmát: erős és versenyképes Magyarországért dolgozunk. Ha felhatalmazást kapunk a folytatásra, a legfontosabb feladat az eddigi eredmények megóvásán és kiaknázásán túl az lesz, hogy meg kell tartanunk Magyarországot magyarnak – a nemzetiségi és vallási sokszínűséggel együtt. Óriási rajtunk a nyomás. Brüsszel és a Soros-hálózat láthatóan nem adta fel a nemzetállamok szétverésének tervét. A kormány ezt akarja megakadályozni, és a belpolitikában ehhez nagyon fontos az identitás erősítése. Azt szeretnék, hogy mindenki érezze, a keresztény hit és kultúra a miénk. Ha ezt hagyjuk felülírni, siralmas korszak következhet.