Református vallású parasztcsaládból származom, a Baranya megyei Diósviszlón nőttem fel. A nagyszüleim és a szüleim 17 holdon földműveléssel, állattenyésztéssel és szőlészettel foglalkoztak. Nem voltunk oligarchák, csupán jól megéltünk, de az ötvenes években így is kulákoknak és osztályidegeneknek tartottak bennünket – emlékezik vissza mindent meghatározó gyermekkorára Tésenyi Ferenc.
A családnak annak ellenére is kijutott a kommunista hatalom megkülönböztetett figyelméből, hogy semmilyen pártnak nem voltak tagjai. Nem volt jó ajánlólevél az sem, hogy Tésenyi Ferenc felmenői 1750-től rendre részt vettek a falu vezetésében. Az is szúrhatta a hatalom szemét, hogy a nagyapja és az édesapja helyben presbiterek és kurátorok is voltak.
– Bekényszerítettek minket a téeszbe, még azzal is alázni próbáltak minket, hogy a szomszédnak írásba adták: bármikor használhatja a kerékpárunkat.
A gimnáziumot 1952-ben kezdte el, szerencsétlenségére a párttitkár lett a magyartanárja, aki emellett a kollégium igazgatója is volt. – Nem tudott elviselni, örökké hivatott, és olyanokról faggatott, hogy hány tyúkunk van. Nem tudtam neki válaszolni, erre a fejemhez vágta, hogy nem vagyok őszinte.
A helyzet odáig fajult, hogy kijelentette: amíg ő ott van, nem fogok továbbtanulni. Aztán eljött 1956 tavasza, és tényleg nem engedett érettségizni. Így amikor hívtak az uránbányába dolgozni, örömmel mentem, ki is képeztek földmérőnek.
Hetekig csak a munkája kötötte le, először 1956. október 6-án, Rajk Lászlóék újratemetése napján érezte, hogy változás közeleg. Aztán 23-án megváltozott minden, az emberek nem dolgoztak, az ablakokban rádiók szóltak. Attól kezdve minden délután, ahogy Tésenyi Ferencék visszaérkeztek a munkából, gyalog bementek a Széchenyi térre, mert „ott zajlott a forradalom”. Néhány nap múlva teherkocsijukkal a falukat járták, mindenütt zászlókkal ünneplő embereket láttak. Amikor azzal toboroztak nemzetőröket, hogy fegyverrel kell vigyázni az irodákra, ő is jelentkezett.
– Hétvégére azonban hazamentem Diósviszlóra, vasárnap délután otthon is volt egy forradalmi rendezvény. Megfogalmaztuk a követeléseinket, ezeket írásba is foglaltuk, és arról volt szó, hogy a dokumentumot elküldjük a minisztériumnak. Amikor alá kellett írni, akkor tudtam meg, hogy engem jelöltek meg a bizottmány elnökének – emlékezik.
A november 4-i szovjet támadás már Pécsett érte, aznap hatalmas csörömpölésre ébredt, egy szovjet tank jött le a hegyről. Később egyik barátja megkérte, hogy menjen el neki cigarettáért. – Útközben találkoztam néhány fiatallal, akik elmondták, hogy nem messze, a határvadász-laktanyában lehet fegyvereket kapni. Odamentem, nyitva volt minden, és mindenki annyi fegyvert, lőszert és gránátot vehetett magához, amennyit csak akart.
Emlékszik, hogy a fegyveresek ezután felmentek a Mecsekbe, mindannyian úgy vélekedtek, csak össze kell fogni, és ki lehet vívni a szabadságot. Estére nagyon sokan lettek, sötétedés után pedig már ropogtak a fegyverek.
Másnap reggel megjelent köztük egy svájcisapkás, bőrkabátos férfi, Horváth Géza, a Gazda, aki azonnal munkához látott. Tanácsára rajokba, szakaszokba és csoportokba szerveződtek. – Aztán jött egy szép szál katonaember, egy volt ludovikás százados, Kubicza János, a Béla. Ő vette át a katonai irányítást, mert ehhez a Gazda nem értett.
Hamarosan már körülbelül ezren voltak, de mindig jöttek újabb önkéntesek: orvostanhallgatók, főiskolások, bányászok, rabok, sőt a nagyatádi katonák egy része is. Ám nehéztüzérséggel hamar belőtték őket, így számukra kizárólag a gerillaharc kínálkozott lehetőségként.
Nem használták az utakat, még az erdei ösvényeket sem, a völgyeket is keresztbe szelték át. Főleg azok után voltak óvatosak, hogy az egyik társukat már november 5-én agyonlőtték egy autóból az egyik út mentén. Ő volt az első halottjuk. Az egész csapatot azonban soha nem tudták bekeríteni, innen jött a „láthatatlanok” elnevezés. Ezt többek között annak is köszönhették, hogy a szovjetek a tankokat nem tudták használni a Mecsekben.
Többször az erdőben aludtak a szabad ég alatt, de voltak, akik éjszakára hazamentek pihenni. Csakhamar felderítették azonban a svábok lakta Vágotpusztát, egy 12 házból álló kis helységet, amit még autóval sem lehetett megközelíteni. Ez lett az első főhadiszállásuk.
– Először rajparancsnok voltam, majd a Sándor szakasznak lettem a helyettes vezetője. A felettesem, Simon Sándor kitűnő katona volt. Ő később Belgiumba ment, míg Béla Franciaországban, a Gazda pedig Olaszországban kötött ki. A mi szakaszunk a kisebbek közé tartozott, mi feleltünk az őrségért, a járőrözésért, és mi adtuk az összekötőket is – jegyzi meg.
A szabadságharcosok célja az volt, hogy bizonytalanságban tartsák a szovjeteket, és az első adandó alkalommal elfoglalják a várost.
Közben persze lőszert, fegyvert, kötszert és élelmiszert kellett szerezniük. Az első komolyabb eredményt azzal érték el, hogy november 8-án lelőtték Kornyusin őrnagyot, Pécs szovjet parancsnokát, aki a harcok elejétől fenyegette őket.
Eltervezték, hogy megtámadják a pécsváradi rendőrkapitányságot. Amikor ehhez el akartak indulni a Kelet-Mecsekben levő Kisújbányára, a szovjetek rajtuk ütöttek. Mivel az őreik idő előtt hagyták el a helyüket, fejvesztve kellett futniuk. A szovjetek sokakat elfogtak, megkínoztak, és ki is végeztek közülük. Erről csak akkor szereztek tudomást, amikor később visszatértek.
– A pécsváradi támadás előtt felderítettük a terepet, mindent előkészítettünk, de nem tudtuk, hogy aznap az összes rendőr lőgyakorlaton van. Akik pechünkre épp akkor jöttek haza, amikor mi is odaértünk a kapitánysághoz. Tűzharc bontakozott ki, Malics Ottót fejbe lőtték. Elfoglaltuk a teherkocsijukat, amin több baráti tűzben megsebesült rendőr is volt, majd visszaindultunk a Mecsekbe. Mivel a gépjármű motorja is találatot kapott, csak néhány kilométert tudtunk haladni.
A sebesült rendőröket hátrahagytuk, Ottót az egyik emberünk, „Dagi”, a birkózó vette a vállára, és ő vitte Kisújbányáig. Mire odaértünk, csurom vér volt a ruhája. Onnan Ottót lovas kocsival a komlói kórházba szállították, de két nappal később belehalt sérüléseibe – eleveníti fel a pécsváradi támadást.
A láthatatlanoknak másnap menekülniük kellett, egész éjszaka 35-40 kilométert meneteltek, és kora hajnalban értek vissza Vágotpusztára. Közben annyira esett az eső, hogy a Tésenyi Ferenc oldalára kötözött kenyér szétfoszlott, végigfolyt a nadrágján. A szovjetek így is a nyomukban voltak, nem maradt esélyük.
A november 16-i reggeli eligazításnál mindenkit felmentettek az esküje alól, majd közölték, hogy indulni kell nyugatra. Ekkor már csak hetvenen lehettek, mert sokan az előző éjszakai menetelést sem bírták. Néhányan nem tartottak a többiekkel, csupán 57-en fordultak nyugatnak. Mindig az erdők védelme alatt haladtak, akkor kerültek bajba, amikor „lementek a térképről”, Somogyviszlón szerencsére új térképet kaptak.
– Mire a határ közelébe, Csokonyavisontára értünk, már irtózatosan fájtak a lábaim, fáradt is voltam. Hárman bementek a faluba felderíteni a terepet, helyet kerestek, mert pihenni szerettünk volna. A lelkükre kötöttük, hogy ne keveredjenek tűzharcba, aztán én elaludtam. Egyszer csak lövöldözésre ébredtem, a felderítőink rálőttek két rendőrjárőrre. Így pihenés helyett holtfáradtan menekülnünk kellett, ráadásul ismeretlen terepen – emlékezik.
A csapat többet nem keveredett tűzharcba, pedig végig követték őket. Embereket küldtek utánuk, hogy jelentsenek róluk. Végül november 22-én hajnalban Bélavárnál 42-én lépték át az akkori magyar–jugoszláv határt. Amikor már valamennyire biztonságban voltak, három szerbül, horvátul tudó emberüket elküldték egy közeli jugoszláv laktanyához azzal, hogy leteszik a fegyvert, és menedékjogot kérnek. A társak idegen katonák kíséretében jöttek vissza.
– Emlékszem, tüzet rakhattunk, szárítgattuk a ruháinkat és magunkat. Egy idő után bevittek minket a közeli Zsdála egyik jéghideg iskolatermébe, majd mindannyiunkat kihallgattak. Másnap ponyvázott autóval Gólán keresztül Kaproncára szállították a csapatot, ahol rabosítottak minket. Nem menekültként, hanem hadifogolyként kezeltek. Szerencsére később az ENSZ alkalmazottjai is megjelentek, és regisztrálhattuk magunkat – mondja.
Itt sem voltak sokáig, néhány nap után átszállítottak őket Gerovóba, a korábbi haláltáborba, amit szögesdrót kerítés és több géppuskás őrtorony vett körül. Emellett kutyás járőrök felügyelték a lakókat. Ide Tésenyi Ferencék 1956. december 6-án kerültek. Zsúfolásig megtelt termekben helyezték el őket, a higiénia nulla volt, a csajkákat például a hóban mosták el. Volt, hogy hascsikarást kaptak, rohantak könnyíteni magukon, az őrök azt hitték, hogy lázadás tört ki.
A levegőbe lőttek, erősítést kértek. Aki az állapotokat nem bírta tovább, szökni próbált. Akadt, akinek sikerült, másokat megfogtak, és a többiek előtt verték el őket. Itt is megjelentek az ENSZ munkatársai, akik megnézték a tábort, de előtte a lakóknak mindent fel kellett súrolniuk.
A látogatás idejére lehívták az őröket a tornyokból, és lekapcsolták a reflektorokat is. Tésenyi Ferencet 1957 februárjában vitték innen tovább, és azzal riogatták, hogy visszaviszik Magyarországra.
– A munkástanács vezetőjével, Sebestyén Miklóssal együtt utaztam, de nem beszélhettünk egymással, őrök vigyáztak ránk. Zágrábig közúton szállítottak, onnan a Balkán expresszel mentünk majdnem egészen Belgrádig, végül Ingyjába vittek minket. Itt találkoztam a Corvin közi Gazdagh Sándorral, akit Budapesten kivégzőosztag elé állítottak, de mégis sikerült emigrálnia.
Ingyjában is sokszor kihallgattak, folyamatosan zsaroltak, mindenáron meg akartak törni. Amikor az ENSZ megjelent a táborban, megpróbáltam menedékjogot kérni, de ezt a jugoszlávok megakadályozták – csuklik el a hangja.
Tésenyi Ferencet végül Eszéken keresztül egy másik internálótáborba, Brestanicába vitték, ahonnan csak 1957 nyarán jutott ki Svájcba. Először segédmunkásként dolgozott, mellette éjjel-nappal németül tanult. Ezután Németországban, Burg Kastlban leérettségizett a saját költségén, majd Svájcban fogorvosi diplomát és doktori címet szerzett. Magyarországra 47 év után, 2003-ban tért végleg haza a feleségével.
Készült az 1956-os Emlékbizottság támogatásával, A magyar szabadság éve programsorozat részeként.