A NEB két éves munka eredményeként tett javaslatot arra, hogy az 1950-es évektől 1964-ig terjedő időszakra vonatkozóan a KNBSZ-nél őrzött katonai titkosszolgálati anyagok közül melyek lehessenek megismerhetőek a kutatók és a nagy nyilvánosság előtt – mondta el Ötvös István, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja a Magyar Időknek nyilatkozva. A történész tájékoztatása szerint most már csak az iratokat őrző honvédségi szervezet jóváhagyásán múlik az iratok megismerhetősége, ami így rövid időn belül várható. Az eljárás befejezésekor az iratok az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába kerülnek, ahol szabadon kutathatóak lesznek.
– Milyen felhatalmazás alapján és miért pont most kerültek a nyilvánosság közelébe az államszocializmus katonai állambiztonsági iratai?
– A Nemzeti Emlékezet Bizottsága, amikor létrejött, a törvényi felhatalmazásának megfelelően elkezdett lépéseket tenni abba az irányba, hogy a jelenleg még a szolgálatoknál levő, de olyan iratok, amelyek minősítése törölhető, átkerüljenek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába. A bizottság tagjai megkapták azt a jogosítványt, hogy betekinthetnek az 1990 előtt született, minősített iratokba. Nekünk lehetőségünk van tehát arra, hogy ezeket a még minősített iratokat áttekinthessük és javaslatot tudunk tenni a minősítés törlésére. Ez történt most meg a katonai állambiztonsági iratokkal az 1950 és 1964 közötti időszakra vonatkozóan. Tehát egyszerűen tesszük a dolgunkat. Az iratanyag elsődleges feldolgozása során kialakult eljárásrend alapján most jutottunk el oda, hogy javaslatot tehettünk az első iratcsomó, közel 10 ezer oldal minősítésének a törlésére. Amikor a minősítést megszünteti a titokbirtokos – jelen esetben a katonai titkosszolgálat – akkor az eljárásrendnek megfelelően az iratok az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába kerülnek. A NEB-nek nincs saját levéltára, ennek megfelelően mi nem is tudnánk egy ilyen iratanyagot kezelni.
Azért tartott ilyen sokáig, két évig ennek az első iratanyagnak az átadása, mert először tisztázni kellett, mely iratok megismeréséről lehet egyáltalán szó, aztán részletesen át kellett nézni az iratanyagot, hogy nemzetbiztonsági érdeket ne sértsen nyilvánosságra kerülése. Majd ezek után értelemszerűen ezeknek az iratoknak a részletes tartalmi vizsgálatát is el kellett végezni a társszolgálatokkal közösen, hogy semelyik szolgálat érdekeit ne sértse egy, adott esetben véletlenül napvilágra kerülő adat.
Reményeink szerint viszont innentől kezdve rendszeresen tudjuk biztosítani újabb és újabb iratfolyómétereknek az átadását egészen a rendszerváltásig terjedő időszakra vonatkozóan.
Ötvös István történész
– Mi a kutatási terv ezekre az adatokra vonatkozóan? Milyen kutatási eredmények várhatóak a hamarosan a nyilvánosság számára is megismerhető irattári anyagok alapján?
– Tulajdonképpen itt egy totális iratfeltárás zajlik, az 1990 február előtt keletkezett iratokra kiterjedően. Nagyjából 1950-től vannak iratok a KNBSZ birtokában, mi tehát innentől kezdtük az iratok feltárását. Ez teljes körű feltárás. Nem mazsolázásról van szó. Nem ügyeket keresünk, hanem szisztematikusan átnézzük az összes fennmaradt iratanyagot. Azt hangsúlyozni szeretném, hogy az iratanyag átadásával kapcsolatban általánosságban van egy tisztázandó félreértés. Tény, hogy a közép-európai országok a volt szocialista államok iratanyagait valamilyen formában mindenhol elkezdték kutathatóvá tenni, ugyanakkor ennek az anyagnak a „tükörképe”, az adott esetben például Nyugat-Európában elfekvő iratanyag nem hozzáférhető. Nemcsak hogy az elmúlt 50 évre vonatkozóan nem hozzáférhető, hanem ha valaki elmegy pl. Londonba, vagy elmegy Washingtonba, akkor azt láthatja, hogy a II. világháború előtti anyagok egy része is még csak korlátozott mértékben kutatható, vagy legalábbis vannak iratrészek amelyeket nem ismerhetünk meg. Ha mi teljesen kitárulkozunk, akkor felmerül annak a másodlagos kockázata, hogy olyan személyek, akikről adott esetben Nyugat-Európában sejtik, hogy együttműködtek a mi szolgálatainkkal, egyszerűen „lebuknak”. Immár biztosan meg lehet állapítani együttműködtek-e velünk, vagy sem. Mondok egy példát. Az ilyen típusú szervezetek a találkozóikat úgynevezett konspirált körülmények között szokták végrehajtani. Ha például ilyen találkozókra használt lakásoknak a címei kiszivárognak, akkor adott esetben bemetszhetőek, azaz beazonosíthatóak olyan személyek, akik oda jártak és együttműködtek a magyar titkosszolgálattal.
Hogy ők pontosan miért működtek együtt a titkosszolgálatainkkal, azt nem lehet pontosan meghatározni. Az egyáltalán nem biztos, hogy az adott együttműködés azért jött létre, mert az illető mondjuk egy szocialista ország szocialista rendjének a fenntartásában akart közreműködni. Ez korántsem biztos.
Az egyes esetekre vonatkozó adatokat nem tudjuk ellenőrizni. Nem tudjuk megnézni, hogy amikor egy magyar titkosszolgálati szerv külföldi legális tevékenysége, tehát mondjuk az ENSZ keretében zajló tevékenysége során érintkezésbe került egy másik szervvel, akkor azok „odaát” milyen anyagokat vettek fel és mit gondoltak erről az egészről. Ezt nem tudjuk ellenőrizni. Ez a tükör, ez az egyenlőség hiányzik. Ezzel kapcsolatban idézném azt, amit talán Gálszécsy András miniszter úr mondott, hogy: ha majd ők is megmutattak mindent, akkor majd mi is megmutatunk mindent. Bár sok idő eltelt a nyilatkozat óta, de a dolog nemzetbiztonsági értelemben vett logikája mind a mai napig releváns maradt.
– Mi lehet érdekes az átlagemberek számára a hadseregre vonatkozó állambiztonsági jellegű iratanyagból?
– Nagyon fontosnak érzem az az úgynevezett „ügynökkérdés” kapcsán hangsúlyozni, hogy számos félreértés van a társadalomban ezekkel az iratokkal és magával a kérdéssel kapcsolatban is. Az egyik rendszeresen felmerülő kérdés, és ami engem az internetes kommentekben szokott felbőszíteni, az az, amikor azt mondják, hogy nyilvánosság kell tárni az „ügynöklistákat”. Ez önmagában azt a képzetet teremti, mintha valakinél lennének szupertitkosan elrejtett eredeti, hiteles, valódi listák, csak azokat nem akarná odaadni. Az a probléma, hogy ilyen listákat lehet gyártani. Lehet bizonyos anyagokból következtetni bizonyos személyekre, adott esetben nagy létszámban is. De valójában nem létezik egyetlen egy ilyen hiteles, komplett, „rossz fiúk listája” sem. Tekintettel arra, hogy jelen esetben nem egyetlen történethez, hanem számos különböző történethez kapcsolódó iratokról van szó, ezért nagyon fontos, hogy amikor az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában megtörténik majd a dokumentumok feldolgozása, a kutatók tudják majd összefésülni az adott esetben már korábban átadásra került anyagokkal és a már korábbról ismert történetekkel a friss iratokat. Másrészt hangsúlyozni kell, hogy egyetlen szál papír nem jelent semmit. Az összkép számít, amit a történészek, kutatók tudnak kialakítani a dokumentumok tömegének megismerésével.
– Mennyiben különbözik a katonai anyag a pártállam más titkosszolgálatainak anyagától? Menyire elkülöníthető a hadsereg és az érintett időszak tekintetében az ideológiai feladatvégzés és a hazafias szolgálat?
– Nagyon sok esetben nehéz elkülöníteni, mégis van számos fontos különbség. Tulajdonképpen az egész múlt rendszer állambiztonsági anyagai közül a közvéleményt a III./III-as ügyek érdeklik leginkább. Itt sokszor értelmiségiek kerültek beszervezésre. Az ilyen ügyek iratanyagai arról szólnak, hogy ezek az értelmiségiek mit jelentettek egymásról, egymás ellenében. Ez az „intimpistáskodás” van, akit érdekel, van, akit nem. Van azonban az iratoknak egy másik meghatározó része, amely szigorúan szakmai alapon keletkezett. Nem csak a katonai, de a „civil” szervek által ránk hagyott dokumentumok is. Egy objektum „operatív biztosítása” a világon mindig és mindenkor ugyanolyan módon történt, rendszertől, állami berendezkedéstől és helytől függetlenül. Ilyen esetben valójában profi hírszerzői tevékenységről van szó, aminek voltaképpen nagyon kevés köze van a kommunizmushoz. Egy erre utaló érdekességként említeném, hogy nem olyan régen publikálták a monarchia hírszerzésének belső használatra készült kézikönyvét, amelyben tulajdonképpen ugyanazok az alapelvek szerepelnek, mint amelyek elvi utasításként akár a szocializmus korszakának titkosszolgálatainál is érvényben voltak. Ezért van az, hogy a NEB az első perctől kezdve nem arra koncentrált, hogy a már az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában elérhető, vagy a szolgálatoknál még megmaradt, minősített anyagokból mazsolázzon és neveket előhozzon, hanem arra, hogy bemutathassa az irányítási mechanizmust, azt hogy egy politikai bizottsági döntésből, hogyan lett egy belügyminisztériumi döntés és egy belügyminisztériumi döntés hogyan került le a belügyi szervekhez. Ezt az utasítási, parancsolási láncolatot, logikát akarjuk feltárni, mert azt gondolom, hogy ez az, ami valójában a pártállami működéssel összefügg. Az, amikor mondjuk egy kémelhárító szerv valódi kémeket akar leleplezni, az valójában nem a pártállami működéssel függött össze. Ezek a fajta félreértések számos más vonatkozásban is felmerültek már Magyarországon, így például az SZT tiszti névsorok kapcsán is. Rengeteg olyan ember van, aki olyan helyen dolgozik, amelyet rendszertől függetlenül ellenőrizni kell. Ez lehet egy energetikai cég, akár egy bank, akár bármifajta, az ország teljes logisztikáját érintő vállalat. Másik kérdés annak tisztázása, hogy ha valaki szakmai munkája révén elért egy pozíciót és ezért bekerült abba a körbe, ahol bizonyos mértékű együttműködés kötelező, vagy azért érhetett el – képességeitől függetlenül – egy pozíciót, mert együttműködött. De itt a probléma valójában az, hogy a kommunista diktatúra hogyan is működött. Hogy adott esetben valakit a gyermeke egyetemi felvételijével is meg lehetett zsarolni, hiszen a párt még azt is képes volt befolyásolni.
Itt jutunk el valójában a lényeghez: egy kiszolgáltatott társadalmat hoztak létre, amelyben olyan „előnyökért” erőszakolhatták ki az állampolgári együttműködést, amelyek normális – értsd demokratikus – körülmények között nem előnyök, hanem az élet normális tényei lettek volna. Ezt a rendszert pedig nem kizárólag az állambiztonsági szervek hozták létre, hanem elsősorban a kommunista párt.
– A politika és a hadsereg viszonyáról, így például a hadsereg politikai tisztjeinek a tevékenységéről milyen, mennyire részletes kép nyerhető az iratokból?
– Ez egy konkrét kutatási téma. Tavaly az 1956 őszén megalakult karhatalomra koncentráltunk. Terveink szerint már az idén adatokat fogunk szolgáltatni ezzel kapcsolatban. A NEB pedig, mint az ismert, már publikált az 1956-os forradalom kapcsán olyan névsorokat, melyből megismerhetők, kik is vettek részt a forradalom utáni hatalmi gépezet kiépítésében.
A karhatalmisták névsorainak feldolgozása és elkészítése még folyamatban van. Remélhetőleg az idei év során ennek a névgyűjteményét, legalábbis a parancsnoki karra vonatkozóan publikálni tudjuk. Ezekből ki fog derülni, hogy a karhatalom tagjai hogyan és hol futották be pályájukat, az 56-os megtorlások után hogyan kerültek át a hadseregbe.
Más kérdés a politikai tiszti intézmény, illetve a munkásőrség létrejötte és működése. Már ezekben az irányokban is elkezdtük a kutatómunkát. A politikai tisztek tevékenységének feltárása mellett a honvédség és a honvédelmi minisztérium forradalom utáni átalakításának körülményeit szeretnénk tisztázni. Ez a kutatómunka részben már lezárult és az eredmények hamarosan publikálásra kerülnek. Igazából a politikai tisztek kapcsán nem is maguk a csapatoknál szolgálatot teljesítő politikai tisztek a legérdekesebbek, hanem maga a politikai tiszti intézmény legfelső vezetése, és a döntési mechanizmus, amely viszont számos esetben nehezen tisztázható. A dokumentumok alapján az látható, hogy a felsőbb parancsnokságokon hol van politikai tiszti felsőbb parancsnokság, hol pedig nincs. Számos ilyen kérdésre még nincs iratszintű válaszunk. Számos olyan furcsaságba ütközünk a múltfeltárás során, ami még tisztázásra vár.
– Kik és milyen feltételekkel kutathatják majd a titkosítás alól hamarosan kikerülő katonai nemzetbiztonsági anyagokat?
– Attól a pillanattól, ahogy a titkosítás alól feloldják a kiválasztott iratokat, onnantól kezdve bárki, aki megfelel a hatályos szabályozásnak, tehát van kutatási engedélye az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába és az levéltár technikailag kész a feltételek biztosítására.
A nyugat-európai példák a hasonló ügyekre vonatkozó kutatási engedélyezés tekintetében egyébként hol szigorúbbak, hol lazábbak, mint a hazai. Az angol szabályozás például a már nem minősített iratok kutathatósága vonatkozásában sokkal engedékenyebb, mint magyar. Ott gyakorlatilag ezt állampolgári jogon bárki megteheti. Ugyanakkor például a németországi, volt Stasi iratokat őrző levéltárba való bejutás sokkal nehezebb, mint Budapesten. Nyugat-Európában összességében véve egyébként inkább az a tendencia, hogy az 1945 utáni, ilyen természetű anyagok nem, illetve annak bizonyos, úgymond „forró” részei, egyáltalán nem kutathatóak.
– Mit lehet megismerni az iratok alapján a sorköteles kiskatonák és a hadsereg, a katonai állambiztonság közötti viszonyrendszerben megtörténtekről?
– Nagyon érdekes kutatást lehet majd abba az irányba folytatni, hogy megnézzük azt, hogy akit katonai vonalon nyilvántartottak a kiskatonák, tehát a sorállományúak közül, az ő eseteikben milyen szempontok érvényesültek az állambiztonsági részéről. Mi volt az, ami miatt valaki célszeméllyé válhatott? Teljesen nyilvánvaló, hogy a Kádár rendszerben a honvédség volt az utolsó találkozási pont az államhatalom és a férfilakosság között. Ugyanakkor itt még lehetőség adódott arra, hogy egyénre szabottan foglalkozzanak mindenkivel. Ennek következtében ez egy olyan hely volt, ahol még lehetett valakivel valamit kezdeni állambiztonsági szempontból is. Nagyon érdekes, hogy milyen szempontok alapján válhatott valaki célszeméllyé a hadseregen belül. Például, ha volt egy külföldi rokon, akivel levelezett az illető katona, akkor az szinte biztos, hogy ez a tény őt abban a pillanatban célszeméllyé tette. Valójában ebben az esetben sem feltétlen az a lényeg, hogy egyes emberekkel mi történt, sokkal inkább az, hogy milyen elvek, utasítások alapján dolgoztak rá a sorállományra. Egyébként ezekre a kérdésekre nem annyira a tisztán állambiztonsági, hanem inkább a politikai tiszti intézményre vonatkozó elvi iratok kutatása során lehet majd többet megtudni.
– A NEB, illetve ön a bizottság tagjaként kudarcként érte meg, hogy a Biszku-ügy, gyakorlatilag felelősségre vonás nélkül ért véget?
– Szerintem nem volt kudarc. A NEB még nem létezett, amikor a Biszku-per elkezdődött. A vonatkozó jogszabály megalkotására sem volt hatása a bizottságnak. De fontos tudnunk, hogy a Lex Biszkunak nevezett törvény voltaképpen semmi mást nem tett, mint hogy számos nemzetközi szerződésben felvállalt kötelezettségünket a büntetőjog részéve tette. Ugyanakkor viszont az ügy hatására ma már Magyarországon a társdalomban, a közbeszédben ismertté vált és evidenciává vált, hogy Biszku Béla létezett és, hogy valaki felelős a sortüzekért. Ne felejtsük el, hogy 25 éven keresztül – szűk szakmai körökön kívül – senki sem beszélt arról, hogy 56-ban ki lőtt a magyar lakosságra, a tüntetőkre. Az érdeklődök persze megtalálhatták a történelemkönyvekben a felelősök nevét, most viszont végre a dolognak lett egy arca. Az, hogy jogi értelemben nem elmarasztaló ítélettel zárult ez az ügy, az azt mutatja, hogy más a történészek bizonyítási logikája és más a bíróság ténymegállapítási gyakorlata az ítélkezési eljárás során. Például, ha én történészként Rákosi Mátyás iratai között megtalálok egy cetlit, amelyre oda van írva, hogy az aktuális koncepciós perben milyen ítéletet kell hozni, akkor számomra történészként az azt bizonyítja, hogy a pert Rákosi Mátyás irányította. Egy bírósági eljárásban ez azonban nem lehet bizonyíték, mert önmagában ennek a cetlinek a létezése nem bizonyítja azt az ok-okozati összefüggést, hogy az illetőt azért ítélték halálra, mert Rákosi Mátyás ezt leírta.
Meg kell értenünk, hogy az igazságszolgáltatás, a jogi normarendszer nem a történeti gondolkodás mentén épül. És ez jól is van így. Történeti értelemben sokkal több dologért tehető felelőssé Biszku Béla, mint amit az ügyben megfogalmaztak.
De ennek oka egyszerűen az, hogy más a két gondolkodási struktúra belső logikája. Annak ellenére, hogy a jog ebben az ügyben nem feltétlen elégítette ki sokak várakozását, nagyon komoly eredmény, hogy az ’56-ot követő megtorlások felelőseinek kérdése bele került a magyar közgondolkodásba. Ez pedig egy nagyon fontos előrelépés még akkor is, ha jogilag nem született elmarasztaló ítélet.
