„Vekerdy Tamás nemrégiben azt nyilatkozta: ma nem állampolgárokat nevelnek az iskolákban, hanem alattvalókat. Egyetért?” – tette fel nagyon ravaszul a kérdést a Magyar Nemzet Pukli Istvánnak. És egy egész ország döbbent volna meg, ha a tanártüntetések egyik emblematikus figurája nem azt válaszolja, hogy
„Igen”.
De természetesen azt válaszolta, és el is magyarázta: „Ha nem fejlesztjük a tanulók kreativitását, kritikai gondolkodását, szövegértését és együttműködési készségét, akkor csak parancs végrehajtására lesznek képesek.”
Mi, sokszor elkeseredett, időnként csak lázító jelszavakban és jól hangzó ostobaságokban gondolkodó magyarok, fogékonyak vagyunk az ilyen beszédre. Annak ellenére, hogy többségünk még a Kádár-rendszer iskoláiban tanult, vagy épp azért. Sokan közülünk azonban mégsem váltak a komcsi hatalom elnyomottjává, hanem mérnökök, politikusok, újságírók, vagy éppen olyan pszichológusok lettek, akiknek az éppen nem kedvelt kormány idején ki kell mondaniuk, hogy az oktatási rendszer „alattvalókat nevel”. Aztán – ahogy megszokhattuk – amikor baloldali kormány kerül hatalomra, akkor hirtelen minden diák elnyomott jobbágyból a világra nyitott, önálló gondolkodású lángelmévé változik.
Ez a mostani harcos nyilatkozatoknak a szomorú politikai motivációja.
De van egy másik háttér is. Egyes pedagógusoknak és szakmai szervezeteknek az a teljesen egyértelmű célja, hogy a hagyományos oktatásban is elfogadtassák az alternatív tanítási módszereket. Erre van is egy nagyon jól hangzó fogalmuk: a kompetencia fejlesztés. Abrakadabra!
Az alternatívok sok módszerben hisznek, vannak, akik szerint az a jó gyereknek, ha a szorzótábla bebiflázása helyett egész nap szövés-fonással vagy batikolással van elfoglalva. Más elméletek szerint nem szabad Petőfivel, Adyval, József Attilával terhelni a gyereket, mert sérül az egója. És vannak a tüntető igazgatók, akik szerint „gamifikálni” kell.
„Ez egy olyan módszer, ahol a tanulóknak vannak úgynevezett avatarjai. Ezt úgy kell elképzelni, mint a virtuális karaktert a videojátékban, amelynek a szerepébe bújik a gyerek. Nem osztályzatokat kapnak, hanem szinteket lépnek, pontszámokat gyűjtenek. Később esetleg ezeket váltjuk át érdemjegyre. Nincs negatív megerősítés, csak pozitív.” – magyarázza a Teleki vezetője.
Pukli István egyébként nem általános iskolai, hanem gimnáziumi igazgató. A korosztály, amelyet tanít nagyrészt (tisztelet a kivételnek!) Sziget-fesztiválozó, diszkók mosdójában instagramozó gyerek, akiknek a Facebook a kötelező olvasmány, és a tabletjükön előbb keresnek rá a pornóoldalakra, mint hogy kifejlődne a kompetenciájuk. Egy ideig biztos jópofának tartják az avatarosdit, meg a játékos táncfeladatokat a logaritmusos egyenletek megoldására, de aztán egyszer csak eljön az idő, hogy felvételizni kéne a Corvinusra vagy a BME-re, de oda sajna nem lehet az avatart küldeni.
Az igazgató azonban mindenkit megnyugtat, mert a diákok manapság annyira felkészültek, hogy kiröhögik a tanárt, ha csupán a tanagyagot akarja elmagyarázni:
„Már nincs szükség arra, hogy a pedagógus frontálisan előadja a tudományát. A tanuló kiröhög, mert megtalálja ugyanazt a Google-ban, amit én elmondanék.”
Kegyelmi állapot, ha a Teleki Gimnáziumban nem kell külön elmagyarázni a diákoknak, hogy a Google-t nem hosszú ú-val írják, de azt is észre kellene venni, hogy vannak más iskolák, ahol már annak is örülnének a tanárok, ha a gyerekeket legalább a számítógép lázba hozná.
El tudom képzelni, hogy sok gimnáziumba a diákok már enciklopédikus tudással érkeznek. Például a netről megtanulták a török hadjáratok kronológiáját, Németország ásványi kincs lelőhelyeit, a Thalész-tétel bizonyítását, és Radnóti életrajzát. A tanórán már nem kell felesleges ismeretekkel tömni a fejüket, hogy „Pistike, nyisd ki a 25. oldalon, másold le, javítsd ki, tanuld meg!” Ott már csak játékos vita keretében hexameterekben érvelnek a globalizáció mellett és ellen, vagy alternatív befejezéseket írnak Madách Az ember tragédiája című művéhez, majd az osztály pszichodráma csoportja a konstruktivista festők újraértelmezésével mutatja be a kovalens kötés felbomlását.
A valóság azonban más. Ha valaki már három percnél többet töltött egy középiskolai tanórán, akkor tapasztalhatta, hogy vannak tanulók, akiknek a tábláról való másolás is óriási kihívás, és leküzdhetetlen nehézséget jelent megkülönböztetni az irodalmi szöveggyűjteményt a függvénytáblázattól.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az oktatás problémái mélyebben gyökereznek, mint ahogy azt Pukli igazgató úr gondolja. Nem arra kell mozgalom, hogy játékos módszerekkel ismeretek nélküli álképességeket fejlesszünk a gyerekekben, miközben a négy alapművelettel is gondjaik vannak. Ha a jelenlegi oktatási harcnak nem az a lenne a célja, hogy az alternatív módszereket becsempésszék az állami iskolákba, hanem valóban az oktatás normalizálását akarnák, akkor még egyet is lehetne érteni a tüntetőkkel. Mert igenis legyen kréta az iskolákban, ne az SZMK-nak kelljen kifestetni a folyosót, a KLIK szigeteltesse le a beázott tornatermet és a tesitanárnak ne kelljen már tíz oldalon összefoglalnia a kötélmászás didaktikai céljait!
Minden ilyen követelést lehet támogatni, de hagyjuk már ezt a nagyon ócska szöveget a gyerek személyiségét elnyomó parancsuralmi iskoláról!