Sokakat magával ragad a hely szelleme, többször előfordult már, hogy idős urak könnyes szemmel léptek ki a múzeumból, miután a bent töltött egy-két óra alatt újra lejátszódtak bennük az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei. Mások egy szó nélkül, némán tekintik meg a kiállítást, s csak a végén tör ki belőlük, hogy emlékezni jöttek ide, mert hatvan éve személyesen harcoltak az elnyomó szovjet alakulatok és magyar kiszolgálóik ellen – bocsátja előre Terbe Éva.
Az asszony április óta végez tárlatvezetést a Pongrátz Gergely ’56-os Emlékmúzeumban, amely a Bács-Kiskun megyei Kiskunmajsát Csólyospálossal összekötő út mentén található. Az épület messziről nem szembetűnő, de amikor a közelébe érünk, nem lehet eltéveszteni. Túl azon, hogy a kiállítást jól látható tábla jelzi, az udvaron több ágyú és egy T–55-ös harckocsi néz velünk farkasszemet. A tüzérségi eszközöket és a tankot a Honvédelmi Minisztérium bocsátotta a múzeum rendelkezésére, a páncélosba sokáig be is lehetett mászni, a járművet azonban a közelmúltban lezárták.
Terbe Éva már a kapuban elmondja, hogy a múzeumnak otthont adó épületben 1925-től katolikus elemi népiskola működött, az ’56-os kiállítás 1999-ben költözött a hetvenes évektől üresen álló ingatlanba. Úgy véli, hogy régen az oktatási intézmény, az utóbbi években a Pongrátz Gergely ’56-os Emlékmúzeum szolgál kulturális oázisként a pusztában. – Amikor Pongrátz Gergely 1991-ben hazatelepült Magyarországra, először Budapesten szeretett volna ’56-os múzeumot nyitni, aztán, miközben járta az országot, egyszer csak Kiskunmajsán találta magát, az egykori iskola épületében. Megvásárolta az ingatlant, majd – vállalva a pusztai létet – oda költözött.
Október 22–23.:
az október 22-én megtartott gyűléseiken a budapesti, a soproni, a pécsi és a miskolci felsőoktatási intézmények diákgyűlései csatlakoznak a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségéhez (MEFESZ) – amelyet a DISZ-ből kilépve a szegedi egyetemisták hoztak létre október 16-án –, és pontokba foglalják követeléseiket. A fővárosi összejövetelen tüntetést hirdetnek másnapra, hogy többek között a többpártrendszer bevezetését, a szovjet csapatok kivonását és Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezését követeljék, valamint kifejezzék szolidaritásukat a lengyelországi szabadságmozgalommal. Az egyetemisták tüntetését október 23-án betiltja, majd az utolsó pillanatban engedélyezi a kormány és a pártvezetőség. A Műegyetem udvaráról induló menetben egyre többen vonulnak. A Petőfi-szobornál csatlakoznak hozzájuk a többi felsőoktatási intézmény diákjai, majd a mind nagyobbra duzzadó tömeg együtt átmegy a Bem térre. A szobor talapzatánál felolvassák a diákok tizenhat pontját, és Sinkovits Imre elszavalja a Szózatot. A sokaság már ötvenezer főre tehető. Ekkor vágják ki a sztálinista címert a nemzeti zászló közepéről, amely így a forradalom szimbólumává válik. A növekvő sokaság nagyobbik része az Országház elé vonul, létszáma immáron több százezres. Hiába oltják le a villanyokat, az emberek nem tágítanak, függetlenséget követelnek, és hogy Nagy Imre volt miniszterelnök szólaljon fel. A politikus beszéde nem a legszerencsésebben kezdődik, mivel elvtársaknak szólítja az embereket, amit ők kórusban visszautasítanak, mondván: „Nem vagyunk elvtársak!” A Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületénél is hatalmas tömeg gyűlik össze. Be szeretnék olvastatni követeléseiket, ám a kérést nem teljesítik. Olaj a tűzre, hogy este nyolc órakor megszólal Gerő Ernő, az MDP Központi Vezetőségének első titkára a rádióadásban, durván sértegetve az utcára tóduló állampolgárokat, s ezt az ablakokba kitett készülékeken keresztül mindenki hallhatja. Felgyorsulnak az események a Városliget szélén is – este fél tíz körül munkások szakszerű közreműködésével ledöntik a Sztálin-szobrot. A rádiónál közben az antikommunista rigmusok skandálásának megtorlására az épületet védő ÁVH-sok bosszúból a nem fogyatkozó nép közé lőnek; sokan meghalnak. A tüntetők – főként az átállt katonáktól és raktárakból – fegyverhez jutnak, és viszonozzák a tüzet. Megkezdődnek a forradalmi harcok. A rádió épületét 24-re virradóra a felkelők elfoglalják.
Két helyiségben Pongrátz Gergely lakott, a múzeumot az épület másik felében rendezte be. A kiállításon a Pongrátz testvérek személyes tárgyait lehetett megtekinteni, ezek olyan emlékekkel egészültek ki, amelyeket Pongrátz Gergely és Ödön bátyja barátai adományoztak a múzeumnak. A tárlatvezetést 2005-ben bekövetkezett haláláig Pongrátz Gergely végezte, tőle vette át a stafétát a tíz évvel idősebb testvére, aki 2009-ben hunyt el – meséli Terbe Éva.
Arról, hogy a múzeumot átépítik, a Pongrátz testvérek halála után született döntés. A fejlesztés több tíz millió forintból valósult meg, a kiállítás a mai formájában 2015. november 3-tól látogatható. – Úgy határoztak, hogy a Pongrátz Gergely és Ödön által korábban lakott szobákat is megnyitják a vendégek előtt, és a helyiségeket összekapcsolják. Az egykori lakrészben a Pongrátz családnak és az 1956-os szerepvállalásuknak állítottak emléket, míg a régen is múzeumként használt helyiségekben az ötvenes éveket, valamint a forradalmat és szabadságharcot mutatják be.
A múzeumot a Hadtörténeti Intézet és Múzeum újította fel, de a Pongrátz Gergely ’56-os Közhasznú Alapítvány működteti – mondja el a tárlatvezető.
Az első helyiség Pongrátz Gergely dolgozószobáját örökíti meg, itt az elhunyt szabadságharcos hős régi asztalai, székei és foteljei láthatók. A nagyobbik kör alakú asztalon írógép és kislámpa kapott helyet néhány újság és Gergő bácsi szemüvege mellett.
A falon családi fotók függnek, az egyik a szülőket, a kilenc gyereket felnevelő Pongrátz Simont és Lengyel Annát örökítette meg. A másik szobában a család személyes tárgyait állították ki, de itt is láthatunk további képeket. Az egyik fotón a családfőnek, Pongrátz Simonnak hosszú a szakálla, később kiderül, nem véletlenül. – Ebben a két helyiségben mindig hosszasan beszélek a vendégeknek az örmény származású és hithű katolikus Pongrátz családról. Ahogy ők mondták, az ereikben örmény vér folyt, de a testükben magyar szív dobogott. A család eredetileg Erdélyben, Szamosújváron lakott, a jogász végzettségű édesapa, Pongrátz Simon mentalitását jól jellemzi, hogy amikor 1920-ban Erdélyt elcsatolták, a családfő nem írta alá a hűségnyilatkozatot a román államnak. Emiatt nem kapott hivatalt. A következő két évtizedben leginkább abból tartották fent magukat, hogy a feleség a helyi örmény katolikus templomban vállalt szolgálatot. Az egyháztól földet is kaptak, az abból befolyó jövedelem is segített Pongrátzéknak talpon maradni – jegyzi meg a tárlatvezető.
Főhajtás a parancsnok sírja előtt
Tiszteletre méltó az utókortól, hogy 1956 nem merült feledésbe, jó, hogy megemlékeznek a forradalomról és a szabadságharcról – mondja meghatottan Zsiga Dezső, aki 1956-ban Pongrátz Gergely főparancsnoksága alatt harcolt a Corvin közben. A férfi azért látogatott el az ’56-os kápolnához, hogy lerója kegyeletét egykori felettese sírjánál. – A véres csütörtök, október 25. után találkoztam először Pongrátz Gergővel a Corvin közben. Előzőleg a Bródy Sándor utcában és a Parlament előtt is ott voltam, de a Jóistennek hála, sehol, még a harcokban sem sérültem meg. Csak lelki sebeket kaptam, de azokból nagyokat – hangsúlyozza a férfi. Zsiga Dezső a harcok alatt egyszer beszélt hosszasabban főparancsnokával. – Megkérdezte, hogy miként állok az iskolákkal. Mondtam neki, hogy sehogy. Csupán 16 éves voltam, és csak a nyolc általános iskolai osztályt fejeztem be. Erre ő közölte velem, hogy a harcok után tanulnom kell, az akadémiát is el kell végeznem. Megígérte, hogy utána bevesz a legfelsőbb vezetésbe, és tábornokká léptet elő soron kívül. Emiatt nem akarta engedni, hogy harcoljak, azt kérte, hogy maradjak a közelében – emlékezik vissza Zsiga Dezső. Az élet mást hozott, november 4-én megindult az elsöprő orosz offenzíva a főváros ellen. – Amikor a muszkák nyomultak előre az Üllői úton, mindenkit lemészároltak, és mindent szétlőttek. Ekkor röviden tanácskoztunk, majd másnap a kilátástalan helyzet miatt Gergő azt mondta, mindenki menjen, amerre tud. A veszteségeink láttán egyetértettünk abban, hogy ennek az országnak nem hősi halottakra van szüksége, mert belőlük már sok van. Úgy gondoltuk, hogy inkább szellemi és fizikai vezérekké kell válunk, és majd fel kell építenünk, meg kell erősítenünk az országot. Láttuk azt is, nem számíthatunk arra, hogy külső segítség hozza majd el nekünk a szabadságot. Ráadásul tudtuk, hogy ha a szabadságot más hozza el, akkor azt el is viszi tőlünk. Pongrátz Gergővel csaknem ötven évvel később, kevéssel a halála előtt találkoztam újra – jegyzi meg az ’56-os harcos. Zsiga Dezső szerint 1956-ban azért nem tudtak győzni, mert a nemzet gyenge volt ahhoz, hogy kivívja a szabadságot. Esélyünk sem volt a győzelemre, mert több volt a szemlélő, mint a részvevő – sóhajt fel az ’56-os harcos, majd tiszteleg Pongrátz Gergely sírjánál. (B. A.)
A család életében a második bécsi döntés hozott komoly változást, Észak-Erdély visszacsatolása után Pongrátz Simon Szamosújvár polgármestere lett. A bevonuló csapatokat ő és családja fogadta magyar díszruhába öltözve, akkor a padlásról előhozták a játé kkakasba rejtett nemzeti zászlót is. Négy év múlva a beözönlő román és szovjet csapatok elől menekülniük kellett, a családfő akkor fogadta meg, hogy addig nem vágja le a szakállát, amíg Magyarország területén muszkák vannak. Pongrátzék először Mátészalkán húzódtak meg, majd Soroksárra költöztek, egy olyan házba, ahonnan előzőleg svábokat telepítettek ki.
A család szociális alapon kapott 13 hold földet, gazdálkodni a helyiek tanították meg őket, cserébe a jogász édesapa segített beadványokat megfogalmazni a soroksáriaknak. A 13 hold földből nehezen éltek meg, a beszolgáltatások miatt egyre nagyobb volt a teher rajtuk. Többek között emiatt, a hatalom 1956-ig végig zaklatta a családot, ez megviselte, de nem törte meg őket. A forradalomban és szabadságharcban a Pongrátz testvérek közül hatan vettek részt, többen kulcsszerepet töltöttek be: Gergely a Corvin köz főparancsnoka lett, ott harcolt a Bandi becenévre hallgató Kristóf és Ödön is.
András jelen volt a Sztálin-szobor ledöntésénél, míg a jogászvénájú Ernő a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakulásakor a kilencfős küldöttség tagja volt, tárgyalt Nagy Imrével is. A vérbe fojtott szabadságharcban egyikük sem sérült meg, az egész családnak sikerült elhagyni az országot, és az Egyesült Államokba emigráltak.
A Pongrátz család magával ragadó, példamutató történetét bemutató szobák után az ötvenes évek, valamint a forradalom és szabadságharc emlékeit tekinthetjük meg. A korabeli tárgyak – fegyverek, újságok, kitüntetések és plakátok – mellett az akkori eseményeket megörökítő fotókat tekinthetünk meg. Az egyik oszlopon egy papírzacskót szorongató kisfiút látni: egy vendég mondta el, hogy az alig iskolás korú gyermek töltényhüvelyeket gyűjtött. Arról, hogy az akciójuk mennyire veszélyes volt, egy szemközti fotó tanúskodik. A képen egy férfi tart ölében egy kisfiút, aki életét vesztette a fővárosi utcákon. Az első helyiségben van egy hangharang és három interaktív térkép, amelyek a forradalom és szabadságharc eseményeit, a magyar ellenállócsoportok elhelyezkedését, a szovjet csapatmozgásokat és a két intervenciót, valamint a sortüzeket, azok időpontját és az elszenvedett veszteségeket, mutatják be. Egy másik vitrinben akkori vöröskeresztes segélyszállítmányokat látni.
– Járt itt egy bácsi, aki azt mondta, hogy annak idején evett olyan sajtot, amit a segélyszervezet hozott be a fővárosba – teszi hozzá Terbe Éva.
Az utolsó két egybenyitott helyiségben ’56-os életképekkel találkozhatnak a látogatók. Először egy korabeli budapesti macskaköves utcán érezhetjük magunkat, láthatunk talicskát toló fiatalokat, egy zöldségeskirakatot, előtte adománygyűjtő ládát akkori papírpénzekkel. Az egyik sarokban pedig szemléletesen felszedték a macskaköveket, és abból alakítottak ki barikádokat. – Ami a kirakatokat illeti, a szabadságharc alatt egy riporter azért jött Magyarországra, hogy fosztogató forradalmárokról készítsen anyagot. Lejárta a lábát, amíg végül talált egy cukrászdát, ahol az egyik tálcáról hiányzott két torta. Az újságíró már dörzsölte a tenyerét, amikor kiderült, hogy a süteményt egy egyetemista vitte el, de az édességért járó pénzt hátrahagyta egy levél kíséretében – meséli a tárlatvezető.
A belső helyiségben egy másik életképet látni: két pesti srác az ablakban felállított golyószórót kezeli, harmadik társuk a sarokban áll egy távcsöves puskával. A háttérben levő szekrény polcain üvegpalackok sorakoznak. Terbe Éva elmondja, hogy sokan öntötték ki a befőzött paradicsomot, pálinkát, hogy legyen utánpótlás a Molotov-koktélokhoz. – A közelmúltban ellátogatott hozzánk egy pap, aki arról beszélt, hogy az ötvenes években éheztek, mert nem volt mit enniük. Ám, amikor 1956-ban Budapesten harcolt, annyi libát evett, amennyit addig soha életében. Az ellátmányt a parasztok vitték fel a fővárosba vidékről – elevenít fel egy emléket a tárlatvezető.
Aki végigjárja az Pongrátz Gergely ’56-os Emlékmúzeum szobáit, néhány órára az ötvenes években érezheti magát. A kiállítás április és október között szerdától vasárnapig, november és március között a programok idején, valamint előzetes bejelentkezéssel látogatható. Ám csoportok, ha előre szólnak, bármikor jöhetnek, emlékezhetnek a forradalom hőseire.
Az emlékezés kápolnája
A Kapisztrán Szent János-kápolna azért épült, hogy a forradalomban és a szabadságharcban elesett hősökre, a megtorlás során kivégzett mártírokra emlékezni lehessen. A kápolnát
– Pongrátz Gergely kívánságára – Csete György építész tervezte, a területet, amelyen az építmény áll, a tulajdonosa ingyen adta. Az alapkőletétel 2001. november 3-án volt, és 2002-ben már át is adták a kápolnát, amelynek két tornya töltényekre hasonlít. A baloldali, álló, ép a győztes forradalmat, míg a jobboldali, kettétört és ledőlt torony a levert szabadságharcot szimbolizálja. A csonka tornyon több sérülést látni, ezek a történelmi sebeinkre emlékeztetnek, amelyek soha nem gyógyulnak be. Az ép torony tetején a térbeli kereszt az ökumenét jelképezi, a kápolnában bármilyen keresztény felekezet tarthat szertartást. A kápolna előterében az 1456. október 23-án elhunyt Kapisztrán Szent János szobra és egy ülő Krisztus-szobor található, utóbbit egy litván fafaragó készítette. A művész a kiskunmajsai testvérvárosi kapcsolat okán jött Magyarországra, és helyben faragta az alkotást. Ennek kisebb változatát annak idején Pongrátz Gergely látta és csodálta meg Litvániában, ő kérte, hogy itt is készüljön egy nagyobb méretű szobor. A kápolna előtt egy kopjafa és egy másik Krisztus-alkotás is helyet kapott, utóbbit egy még álló fatörzsből faragták ki.
Ahogy belépünk a kápolnába, a hajó alakú belső tér tárul elénk, a földön pedig Pongrátz Gergely, valamint bátyja, Ödön aljzatba helyezett sírját pillanthatjuk meg. A sírkövet elborítják a virágok és a koszorúk. A szemközti falon kis emléktáblák sokaságát látni, amelyeken a kivégzett mártírok nevei, foglalkozásuk, valamint születésük és halálozásuk dátuma látható, többeknél az órát és percet is kiírták. Az ablak fölött az ismertebb hősök vannak, mellettük erdélyiek, jobbra és balra pedig a többiek. Az ablak kör alakú, ami a végtelen időt jelképezi, az átlátható üveg miatt a tér folytonos, mert a szabadságért való küzdelemnek nincs vége. Az ablak közepén egy kereszt van, a feszületet egy erdélyi fafaragó küldte. A mennyezetbe a csillagos eget szimbolizáló LED-izzókat építettek be, az emlékezet az égbe vezet a hősök és Isten felé. Amíg a Pongrátz testvérek éltek, a kápolnában minden hónap utolsó vasárnapján szentmisét tartottak. Mára maradt az emlékezés. (B. A.)