– Gyermekkora óta szobrász szeretett volna lenni, be is jutott a főiskolára, ahol Ferenczy Béni tanítványa volt, az ötvenes években mégis elküldték a felsőoktatásból. Miért?
– Ezt azzal indokolták, hogy osztályidegen vagyok. Apámat kuláklistára tették, pedig csak azért tudott többet szerezni magának, mert többet is dolgozott, nem is volt nagygazda. Kertész volt, látástól vakulásig a kis földjével és a méheivel foglalkozott. A szüleimet később ki is telepítették az otthonukból, csak annyit vihettek magukkal, ami felfért egy szekérre. A helyzetük tovább rosszabbodott, amikor börtönbe kerültem.
– Már az ötvenes évek elején, pontosan 1950-ben börtönbe került, fegyverrejtegetésért. Mi volt ebből az igazság?
– Semmi. A házunktól nem messze, egy szemétdombon találtak egy elégetett fegyvert, de nálam soha. Mégis azt mondták, hogy azt az ócska fegyvert meg lehet még javítani, és hogy én rejtegettem a hatóságok elől. Ezek nyilvánvalóan koholt vádak voltak, és törvénytelen volt az ezek alapján megszületett ítélet is. Az ítéletek egyébként is előre meg voltak írva, egymást követték a koncepciós perek akkoriban.
– Tíz év börtönt kapott. Milyen körülmények között raboskodott 1956-ig?
– Először Szolnokra kerültem, ahol egy pincében tartottak őrizetben. Mivel valahol nem zárták el a csapot, a pince megtelt vízzel. Másnap reggel hétkor a helyszínre érkező munkások mentettek meg, akik elzárták a vizet. Akkor már egy padon álltam, és a nyakamig ért a víz. Aztán megérkeztek az ÁVH-sok is, akik elcsodálkoztak azon, hogy élek. Ebből arra következtettem, hogy direkt akartak vízbe fojtani. Erre enged következtetni az is, hogy állandóan szórakoztak velem. Közölték például, hogy szabad vagyok, szaladjak, amerre látok, de közben csőre töltötték mögöttem a fegyvert. „Egyszerűsíteni” akarták a fogva tartást.
– Aztán innen kényszermunkára vitték, illetve Márianosztrára került. Hogyan emlékezik vissza ezekre az évekre?
– Elvittek Várpalotára és Tatabányára is a szénbányába, ahol reggeltől estig dolgoztattak minket. Kétszer is megpróbáltam megszökni, de mindig elfogtak. Minden második nap kaphattunk csak enni. Meghaltunk volna, ha a konyhások nem könyörülnek meg rajtunk, és nem adnak egyszerre két adagot. Ötvenkét kilóra fogytam. Eközben a lábamat is vasba verték, mindkettőn 25 kilót cipeltem. Az volt az érzésem, hogy soha többé nem fogok tudni járni. Az ablakok a cellában be voltak festve, hogy ne lássuk a napot. A hozzátartozókkal egy évben egyszer lehetett találkozni. Nem kaptunk ceruzát, papírt, teljesen el voltunk szigetelve a külvilágtól. Nem viselhettem órát, nem lehetett tükröm. A csikorgó hidegben sem adtak rendes takarót. Ha valakit elvittek a mentők, az már nem tért vissza. Már én is olyan állapotban voltam, hogy azt vártam, mikor jönnek értem. Aztán Sztálin halála után némileg megváltozott a helyzet. Beengedték hozzánk a Svájci Vöröskereszt munkatársait, akik elérték, hogy javuljon az ellátás, mindennap kapjunk rendesen enni.
„Közölték, hogy szabad vagyok, szaladjak, amerre látok, de közben csőre töltötték mögöttem a fegyvert”
– A börtönévek alatt sokat tanult is. Megtanult például angolul és franciául.
– Hála istennek olyan zárkatársaim voltak, akiktől megtanulhattam franciául és angolul is. Ezt a társaimnak úgy háláltam meg, hogy sokat meséltem a korábbi olvasmányélményeimből. Tolsztoj műveivel már nyolcéves koromban megismerkedtem, de ismertem Puskin, Balzac és Flaubert alkotásainak egy részét is. Ezeket adtam elő emlékezetből. Mindenkinek sokat segített ez az „iskola”, hogy ne bolonduljunk meg a börtönben. Volt, amikor magamba zárkóztam én is, és az is előfordult, hogy kenyérbélből kis szobrokat formáztam.
– Hogyan szabadult ki a börtönből?
– Ebben is a művészet segített, mint sok másban az életem során. Csolnokon, az ottani bányában korábban sokan meghaltak egy robbanásban. Az egyik táborparancsnoknak eszébe jutott, hogy készíteni kellene oda egy emlékművet. Mivel a fogvatartottak közül én voltam szobrász, engem bíztak meg a munkával. A szobor jelenleg is ott áll a csolnoki temetőben. Erdei Dezső szobrászművészt küldték le Csolnokra, hogy zsűrizze az alkotást. Mivel jónak tartották a művemet, nemcsak az lett a jutalmam, hogy felállították a szobrot, hanem az is, hogy rendőri felügyelet mellett kiszabadulhattam a börtönből.
– Hogyan kapcsolódott be az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeibe?
– A forradalom kitörésekor egy munkásszállóban voltam Budapesten, mert a Parlament aranyozását újítottuk fel. Október 23-án természetesen mindenki otthagyta a munkát, és elment a tüntetésekre. Mi a Bem-szoborhoz mentünk, ahol Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Egyszerre harsogtuk a refrént, hogy „rabok tovább nem leszünk”. Leírhatatlan, felemelő érzés volt. Ott találkoztam egy márianosztrai börtöntársammal, akivel kiváltunk a tömegből, és mentünk tovább. A Duna-parton találkoztunk James A. Michener világhírű amerikai újságíróval is. Ott voltunk a Sztálinszobor ledöntésénél is, ma is megvan belőle egy szilánk otthon, Mexikóban. A szabadságharc leverése után elvittem magammal, hogy mindig emlékeztessen a szenvedésekre.
– Tanúja volt később a harcoknak is. Hogyan fogott fegyvert és milyen emlékei vannak erről?
– Összesen több mint nyolcvan tankot sikerült a november 4-i szovjet bevonulás előtt megsemmisíteni az utcai harcokban. Ezeket én is láttam, sokszor részese is voltam az eseményeknek. A harckocsizók ugyanis nem voltak felkészülve arra, hogy valaki benzines palackokat dob a harci jármű elé vagy az utastérbe, majd gépfegyverrel lelövi az onnan kimenekülő katonákat. Ott voltunk a Corvin közben és a Magyar Rádiónál is. Az egyik laktanyánál én is szereztem egy pisztolyt. Annyi volt bennünk a felszabadult energia, hogy szinte nem is aludtunk, mert nem éreztünk álmosságot.
– Nem volt magában egy csepp halálfélelem sem?
– Nem mondom, hogy nem. Egyszer nagy veszélybe sodródtam én is. Az Országház előtt szembekerültem egy páncélozott harcjárművel. Kerestem gyorsan egy kapualjat, de nem találtam. Sokáig futottam, majd a fal mellé húzódtam. Szerencsére megúsztam, végül nem lőttek rám.
Megkezdődtek a tárgyalások a Parlamentben a szovjet csapatok végleges kivonásáról. Balról: Kovács István vezérkari főnök, Szűcs Miklós ezredes, Erdei Ferenc, a Minisztertanács
elnökhelyettese és Maléter Pál honvédelmi miniszter. Háttal Malinyin hadseregtábornok, a szovjet delegáció vezetője
– Mikor hagyta el az országot, és hogyan?
– November 21-én hagytam el az országot. Az öcsémmel és egy lánnyal éjszaka, nagy hóesésben léptük át a határt. Egy osztrák fogorvos elvitt a kocsiján az első településre, ahol egy iskolában alakítottak ki lágert a magyar menekülteknek. Iszonyú volt a zsúfoltság, az emberek szalmán feküdtek, gyereksírás fogadott. Gondoltam, hogy ebből elég volt az elmúlt öt évben. Kimentem a főutcára, ahol találtam egy autót, amelyen francia lobogó volt. Mivel tudtam franciául, bekéredzkedtem a kocsiba, és elvittek egészen Bécsig. Egy kis szállodában laktam tíz napig ingyen, s aztán – vagy háromszáz társammal együtt – különvonattal vittek Párizsba. Mikor megérkeztünk, francia főtisztek fogadtak, s nagy ebédet kaptunk. Több tízezer diákkal vonultunk fel karöltve Párizsban, mindenki a szabadságharcosokat ünnepelte. 1956 karácsonyát egy kastélyban töltöttem, ahol a vendéglátómról szobrot készíthettem, amiért jól megfizettek. A Párizsban élő gazdag emberek, arisztokraták mind magyar diákokat akartak fogadni a vacsoráikon, estélyeiken. Így találkoztam például az akkoriban az egyik legünnepeltebb filmszínésszel, Yves Montand-nal is. Picassót is felkerestük, de ő nem fogadott minket, mert nem akarta kompromittálni magát az oroszoknál, akik még nem fizették ki neki a békegalambot.
– Hogyan került aztán Mexikóba?
– Egy idő után nem volt maradásom Franciaországban. Belgiumban egy Golgota útja szobrot készítettem, s az ezért kapott pénzből vettem meg a Bilbaóból Mexikóvárosba szóló hajójegyet. Az első év elég nehéz volt. A hatvanas évek elején azonban Vendel Brix, egy amerikai üzletember bazárt szervezett a művészeknek. A bazár biztos vevőket, megrendeléseket jelentett, nemcsak mexikóiakat, hanem amerikaiakat is. Egyre több galériába hívtak meg Mexikóban és máshol is. Sok kiállításon mutatkoztam be, például Londonban, a berlini Folksmuseumban vagy a New York-i világkiállításon. A szobraimból vett Onassis, ötvösmunkáimból pedig több amerikai elnökfeleség és híresség is. Hogy másokat ne említsek, például Jackie Kennedy, Liz Taylor is hordta az ékszereimet, de később Madonna is. Egy Cabo San Lucas-i galériában Jacquelin Kennedy az összes ékszeremet megvette. Az ékszereimet és a szobraimat elvittem Los Angelesbe, később Új-Mexikóba, Arizónába. A dolgaim hihetetlenül gyorsan elfogytak, a galériásoktól újabb és újabb ajánlatokat kaptam.
– Mikor szánta rá magát először, hogy hazalátogasson?
– Csak jóval a rendszerváltás után, 2006-ban. A Budapest Galéria hívott meg egy kiállításra. Ekkor az úgynevezett változtatható szobraimat állítottam ki, amelyek híresek lettek Amerikában és a világban. Ezeknek a kinetikus szobroknak a megalkotásában is sokat köszönhetek a hazámnak, hiszen az ötletet többek között az adta, hogy világhírű lett a bűvös kocka, amelyet Rubik Ernő talált fel. Ebből kiindulva készítettem olyan alkotásokat, amelyek darabokra vannak vágva, mégis egy egészet alkotnak. A feldarabolásnak köszönhetően azonban számtalan mozdulatot lehet megjeleníteni velük. Az alkotások ezzel lágyabbak lettek, megszűnt a merevségük. Rendkívül népszerű lett ez a dolog, csoportok alakultak, amelyek versenyeztek egymással, hogy hány mozdulatot tudnak megjeleníteni egy-egy szoborral. Ennek a stílusnak, módszernek a megteremtésében egy ifjúkori emlék is szerepet játszott. A háború alatt kivezényeltek bennünket egy bombázás után Mezőtúrra, hogy összegyűjtsük a halottakat. A bombák szétszaggatták az embereket. Megtapasztalhattam, hogy mi van akkor, ha minden egész eltörik, széthull darabokra.
– Lesz köztéri szobra Magyarországon is?
– Még nem tudom, mindenesetre tárgyalást folytattam egy köztéri alkotásról. Ez szintén egy kinetikus szobor lenne, amely egy hidraulika segítségével öt méter magasról tíz méterre nőne. Ezzel is ki szeretném fejezni a magyarok nagyságát, azt, hogy egy kis nép is milyen nagyra tud nőni, milyen sok helyen elismernek bennünket a világban. És persze azt is bemutathatnám, hogy minden tud dinamikus és élő lenni, ahogyan én is élőlény vagyok. Egyszerre fiatal és öreg.
November 3.: országosan előkészületek történnek a sztrájk beszüntetésére és a munka november 5-i, hétfői felvételére. Új koalíciós kormány alakul, amelyben Nagy Imre javaslatára a rejtélyes módon eltűnt Kádár János is tag maradhat. Kádár ezen a napon „kérte” hivatalosan a Szovjetunió segítségét az „ellenforradalom” leveréséhez. Titokban ellenkormányt alakított. Délelőtt megkezdődnek az Országházban a magyar–szovjet katonai tárgyalások a csapatkivonások részleteiről, és már olyan kérdésekről esik szó, mint az ünnepélyes búcsúztatás és a katonai temetők gondozásának mikéntje. Délután Tildy Zoltán és Losonczy Géza miniszterek nemzetközi sajtótájékoztatót tartanak, amelyen úgy nyilatkoznak: mindent meg fognak tenni a Szovjetunióval való jó viszony fenntartásáért. A szovjetek lezárják az osztrák határt és a Ferihegyi repülőteret, bár hivatalosan leállították az újabb kontingensek bejövetelét. A Nemzetőrség parancsnokává Király Bélát, helyettesévé Kopácsi Sándort választja a Karhatalmi Bizottság közgyűlése, s állást foglalnak a munka azonnali felvétele mellett. Este elhangzik Mindszenty József bíboros híres – és a Kádár-rendszerben betiltott, illetve meghamisított – rádiószózata, amelyben szabadságharcnak minősíti az eseményeket, és úgy fogalmaz: „Mi, magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni.” Nagy Imre köszönetét fejezi ki a nagy segítségért, amit a bíboros a nemzeti kormánynak nyújtott. Este tíztől a kormány katonai küldöttsége Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetésével folytatja Tökölön a tárgyalást a szovjet bázison, ám éjfél körül Ivan Szerov tábornoknak, a KGB elnökének személyes irányításával letartóztatják őket. Az akcióban Piros László volt belügyminiszter és a szovjetekhez menekült ÁVH-sok is részt vesznek.
