hetfieldA tankcsapdás jópofáskodás gesztusértékű gesztusának piedesztálra (vagy mire?) emelése után egy gondolatkísérlet erejéig ejtsünk néhány szót magáról az eseményszámba menő koncertről is.
A Metallica 2016-ban jelentette meg Hardwire…to Self-Destruct című, lemezét, az albumturné szerencsére megint érintette Budapestet. A trash metál robotosai – kiábrándult ős-metallicások szerint: árulói – immáron hatodszor jöttek Magyarországra, és hogy egy kis magánéleti szálat is belefűzzek a mondandómba: ebből a sorozatból nekem négy pipám van.
Az 1991-es Monsters of Rock-fellépés például akkora erejű volt számomra, hogy a kontúrjaim beleégtek a Népstadion betontömbjeibe. Ezek után sajnos már csak nagyrészt leszállóágban láttam a csapatot, de ez sosem szegte kedvemet, még 2010-ben sem, amikor szintén a Népstadionban zsibbasztották az agyamat a hét-nyolc perces Magnetic-dalokkal. A Hardwire egy nagyon rossz/vitatott/ellentmondásos zenei sorozatot tört meg, ugyanis az 1991-es, a rajongók által Black albumnak nevezett, korong óta a Metallica csak akut székrekedésre emlékeztető zenét produkált, azokat a dalokat kizárólag az elvakult rajongók kívánták élőben hallani.
A legutóbbi felhozatal azonban túllépett az önismétlő, izzadságszagú keménykedésen, így egy időre félre lehetett tenni a Best of-ozást. Az új lemezhez új, látványos díszlet dukált – tényleg, mintha mindent dróton rángattak volna – profin mozgó kivetítők, lámpák, tűzijáték, drónok stb., ám a zenekar érezhetően túlértékelte az új dalokat. Amúgy turnézásra alkalmas albumot produkáltak, de a dalmenet majdnem felét a Hardwire-ből állították össze. Bár James Hetfield frontember csütörtökön megszavaztatta a közönséget, hogy jó-e vagy rossz az új album, de hát ki merte volna egy ilyen kérdésre azt üvölteni, hogy „bad”?
Pedig nyilván sokan voltak, akik szerint „jó, jó, de azért nem játszanátok valami régit?” Olyan zsír albumokról ugyanis, mint a Master két tracket sikerült beilleszteni a szettbe, a Justice-ról pedig egy, azaz egy darab dal szólalt meg, Na, melyik? A One. Az is rosszul. (El tudták valaha ezt jól játszani?) Ezzel szemben fék nélkül tolták a Now That We’re Dead után a Dream No More-t (igazi klasszikusok, ugye!), és nyolc teljes percig kellett hallgatni a totálisan hangulatromboló Halo On Fire-t, a banda korszakos mellélövését.
A Metallica mindig is istenkirály volt abban, hogy miután jól felhúzták a közönséget, – dacból vagy kompromisszumhiányból – pillanatok alatt képesek voltak leültetni a bulit. Ez csütörtökön is tökéletesen sikerült, amikor például a gitárosok dobverőt ragadtak, nyilván abból a célból, hogy színesítsék a produkciót. Nem állítom, hogy béna volt vagy felesleges, bár a hardcore fanok körülöttem ezt mondták, – de az igaz, hogy részegek voltak. Az üresjáratokhoz még némi kellemetlenség is hozzájárult: James nem nagyon akart megszabadulni a rágógumijától vagy a pengetőtől, amit a szájában tartott, és nem hanyagolta a szokásos flegmatikus hakni-allűröket sem.
És ha túllépünk a „Budapest, you’re the best”-szerű behízelgő udvariasságokon meg a piros-fehér-zöld gitárpengetőn (mert bizony az is volt), akkor a valóság azért mégiscsak az, hogy a zenekar önkritikájának hiánya okozhatott némi csalódottságot a koncertlátogatónak. Nyafognék, de nem lehet. A banda most úgy gondolta, szigorúbb a repertoár, mellőzik a korábbi életmű nagy alkotásait, és inkább ragaszkodnak az új albumhoz („a ti bajotok, ha nem tetszik”). Persze megtartottak néhány agyonjátszott slágert, azért nehogy kitörjön a balhé, szóval volt Enter Sandman és Nothing Else Matters. De amúgy tökéletesen nem érdekelte őket, hogy a projekt működik, vagy nem. Telt ház volt. Jegyet kapni már tavaly áprilisban sem lehetett.
A Tankcsapda-feldolgozással pedig vérségi kötelékre léptek a magyar rajongótáborral. És nagyon jól mérték fel, hogy ha például Ákostól játszanák a Hellot, az nagyon kínos lenne. (Pedig lehetett volna az is, hiszen Bécsben Falcot adtak elő.)
Ezek után lehet-e közepes vagy „nem annyira jó” koncertről beszélni? Persze, hogy nem. Pedig.
