– Kerüljenek beljebb, jöjjenek be a szobába! A cipőt nem kell levenni – invitál hatodik emeleti lakásába a Székesfehérváron élő, 99 éves Barlay Ö. Szabolcs szerzetes. Mivel a bejárati ajtó nyitva van, erőt sugárzó, kedves hangja bátorítólag hat, így határozottan lépünk be az előtérbe, majd onnan a belső helyiségbe.
A szemünk elé táruló látvány a legkevésbé sem hasonlít arra, amit egy idős szerzetes szobájától várnánk: a szemközti könyvespolcba beékelve egy bekapcsolt, több kiegészítővel felszerelt laptopot, a közelebbi fal mellett pedig egy szobakerékpárt látunk.
– Szoktam rajta tekerni, hogy karban tartsam magam – mondja mosolyogva, majd a segítségünkkel fel is ül rá, és megmutatja: csaknem százéves kora ellenére tényleg nem hagyja el magát. Elárulja azt is: hajnal négykor kelt, hogy minden stramm legyen a lakásban, mire megérkezünk.
Arról már ismét a székén ülve beszél, hogy az életben nincsenek véletlenek. – Az Isten mindenkinek kijelöli a keretet, és mi, emberek töltjük meg azt tartalommal. Nem véletlen az sem, hogy egy évvel az első világháború befejezése után, de egy esztendővel a trianoni békediktátum előtt születtem az akkor még Magyarországhoz tartozó felvidéki Kassán. Egy vérzivataros korszak feldúlt légkörében léptem a világba, mintegy előre jelezve, hogy kemény sors vár rám – fejti ki.
Az azonban legalább ennyire meghatározó volt neki, hogy miközben katonatisztként szolgáló, sváb származású édesapja mélyen vallásos római katolikus volt, evangélikus anyai nagyapja a kassai szabadkőműves páholy egyik vezetőjeként tevékenykedett. Úgy véli, az Istentől kapott saját keretében emiatt óriási végletek vannak. – Nem véletlen az sem, hogy ilyen kort értem meg, mert édesanyám 99 éves korában halt meg, és az ő svájci felmenői is száz évet értek meg, de az édesapám és testvéreim is nyolcvan felett mentek el – teszi hozzá.
Mindszenty József szentelte pappá
A szerzetes kitér arra is, hogy kifejezetten érdekes körülmények között fogant meg. – Édesapám a kassai 34-es Vilmos Bakák Vasdandárjának egyik századát vezette az Isonzónál, és amikor összeomlott a front, hazatért az egységével. A magyar határnál azonban a szabadkőművesek és az anarchisták leszakították a századosi rangját, és mire hazaért, alig ismertek rá.
Lelkileg összeomlott, édesanyám tanította meg újra még imádkozni is. Bár anyám protestáns volt, a Szűzanyához fohászkodott azzal, hogy szerinte csak akkor kapja vissza a férjét, ha egy fiút szül neki. Ez lettem én, az ég meghallgatta a kérését. A recept pedig bevált, apám, amikor hajnalban megszülettem, örömében az udvaron kiabálva adta a világ tudtára: fiuk született. Én lettem a család „kis megváltója”, az apám mindig is rajongott értem – meséli az atya nevetve, aki szerint a kiváló géneket, a jókedvet, az alázatot, a szónoki képességet és a nyughatatlan természetet is a felmenőitől örökölte.
– Ezért van az, hogy bár sokszor voltam a halál markában, ma is dolgozom. Az isteni Gondviselés azt akarta, hogy még éljek és végrehajtsam az akaratát – teszi hozzá.
Határozottan jelenti ki, hogy gyermekkorában soha nem akart pap lenni, azt tervezte, hogy a család százholdas vitézi birtokán gazdálkodik majd a Pécs melletti Sastyapusztán. Ettől az tántorította el, hogy a pécsi ciszterci gimnázium, ahová járt, egy új épületszárnyat és ezzel új igazgatót is kapott Kühn Szaniszló személyében.
– A korábbi tanárainkkal ellentétben ő hihetetlenül közvetlen volt, több csibészt is megtérített, és sorra gyóntak nála. Kühn Szaniszló megváltoztatta az életemet, és az ő példája nyomán én is pap tanár akartam lenni. Édesapám eleinte nem támogatta az elhatározásomat, de édesanyám addig imádkozott, és puhította apukát, hogy végül szó nélkül aláírta a jelentkezésemet. Később nagyon boldog volt és büszke rám – mondja. Az atyát 1944-ben – akkor még veszprémi püspökként – Mindszenty József szentelte pappá. Egy évvel korábban, mint esedékes lett volna, azért, hogy a németek ne vigyék ki a frontra.
Közben Barlay atya a Zirci Teológiai Főiskola elvégzése után a budapesti Pázmány Péter Egyetem magyar–olasz–művelődéstörténet szakán tanult tovább. A háborút követően 1945-ben ösztöndíjjal kimehetett Rómába, és a vatikáni könyvtárban a XVI. századi magyar–olasz kulturális kapcsolatokat kutatta. Jelen volt, amikor 1946 tavaszán XII. Pius pápa bíborossá avatta Mindszenty Józsefet, akinek római tartózkodása alatt a másodtitkára volt.
Barlay atya speciális kihallgatáson találkozott a magyarokat nagyon szerető szentatyával is; az esemény nagy hatással volt rá. A római katolikus egyházfő magyarul azt üzente rajta keresztül, hogy „Éljen Mária országa! Dicsértessék a Jézus Krisztus!”. Az atya úgy tudja: már ezzel az audienciával felhívta magára a kommunisták figyelmét.
Az idős pap a mai helyzetet értékelve egyszerre optimista és pesszimista
Fotós: Bach Máté
Menekülés az ÁVH elől
Rómából való hazaérkezése után doktorált, majd egyetemi szemináriumokat vezetett, az 1947/48-as tanévben pedig pap tanárként tanított a budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban. (Az 5. b osztályfőnöke lett, az akkor tizenegy évesekkel még most is negyedévenként találkozik.) A kommunista hatalom azonban a tanév végén kitiltotta az iskolákból, ezzel „kettétörték az életét”, elmondása szerint ezt sohasem volt képes teljesen feldolgozni.
A következő években az intézmény melletti ciszterci plébánián volt káplán, de a szerzetesrendek feloszlatása után számára nem maradt más, a földalatti egyház apostola lett. Ekkor a kommunista államhatalom már folyamatosan figyelte, két alkalommal is csaknem elfogta az ÁVH.
Egyszer azért, mert egy lelkigyakorlaton tolmácsolta XII. Pius üzenetét, miközben gyertyát gyújtott a tömeg, és a Boldogasszony anyánkat, majd a Himnuszt énekelték. Egy másik alkalommal az úrnapi körmeneten körülbelül tízezer embert biztatott közös éneklésre; ennek a hangja elnyomta a közelben megtartott kommunista rendezvényt. – A hívek lába között menekültem el az ÁVH-sok elől – mondja nevetve.
A rendek feloszlatása után nem lehetett tovább pap, így titokban szervezte az ifjúságot. Bár a hatóságok szinte végig tudtak a ténykedéséről, sokáig nem fogták el. Szerinte azért, mert nem politizált, nem akarta megdönteni a kommunista rendszert, és nem uszított, „csak” az általa szervezett „kirándulásokon” ápolta a fiatalok lelkét. Persze az azért gyakran előfordult, hogy számháborút játszva a török világot idézték fel, így küzdöttek az elnyomó hatalom ellen, és mindig győztek is.
A fiatalok közül mindenki Bigyó atyaként ismerte; elővigyázatosságból senki nem tudta a másik nevét. Igyekeztek azzal is megtéveszteni a hatóságokat, hogy az oda- és visszaúton mozgalmi dalokat énekeltek. Ráadásul Barlay atya mellett szólt az is, hogy egy alkalommal elküldött a csapatból egy fiatalembert, aki az egyetemen leöntötte sósavval Sztálin szobrát.
Miközben a szerzetes az 1950-es évek küzdelmeiről mesél, kopognak az ajtón. Bár az atya nem tudja, ki jött, engedélyezi az „ismeretlen” számára a belépést. Egy pillanattal később a postás jelenik meg a szobában, átad egy papírt a szerzetesnek. Ezután fél térdre ereszkedik, áldást kér, majd megnyugodva távozik.
A megható jelenet után Barlay atya elmondja azt is, hogy 1955 végén ismét majdnem elkapták, keresték a lakásán is, de mivel egy barátja reggeli miséje közben suttogva figyelmeztette, hogy ne menjen haza, mert ott várja az ÁVH, sikerült kereket oldania. Vidéken bujkált, kocsisként kereste a kenyerét, ezért nem vett részt az 1956-os eseményekben, pedig szerinte biztos az élére állt volna a Budán harcoló hittanosainak. Végül 1958-ban fogták el, de akkor is véletlenül.
Egy ártatlan ügyben vitték be a rendőrök, de olyan izgatottan viselkedett, hogy felhívta magára a figyelmet. Ekkor azonban még sikerült kétéves internálással megúsznia, de mivel utána is folytatta a korábban megkezdett földalatti tevékenységét, 1961-ben újra letartóztatták. Amikor szembesítették a bizonyítékokkal, elájult, majd kénytelen volt bevallani mindent. Többek között azért, mert a kihallgatások során kiderült, hogy egy beépített kispap mindent jelentett a hatóságoknak a családoknál tartott hittanórákról és a „kirándulásokról”.
Többször is a halál markában
– Ez az én hibám volt, mert hiába szóltak a többiek, hogy a kispap gyanúsan viselkedik, sokáig megvédtem őt. Nem kellett volna – mutat rá. Az egyház megtörésére indított Fekete Hollók fedőnevű perben nyolc évet kapott. Megmenekülhetett volna, de akkor vállalnia kellett volna a besúgást, még azt is megmondták, hogy melyik plébániát szánják neki. Nemet mondott, így csak 1963-ban szabadult amnesztiával, de utána sem nyugodhatott meg, mert a hatóságok szemmel tartották. Ezután húsz évig rézkarcügynökként dolgozott, megnősült, három gyermeke is született. Lékai László bíboros közbenjárására azonban 1983-ban visszatérhetett a papi pályára. A magyar egyházi vezető Rómában garanciát vállalt érte.
– Annyira örültem, hogy azt mondtam: oda helyez, ahová akar – teszi hozzá. Barlay atya az esztergomi egyházmegye papja és a ciszterci rend tiszteletbeli tagja lett. 1993-ban ment nyugdíjba, majd 1994-ben súlyos beteg lett, vírus támadta meg a szervezetét, egy időre tolókocsiba is került. A betegsége miatt először a székesfehérvári papi otthonba ment, most albérletben lakik. Nyugállományba vonulása ellenére nem pihent meg, megtanulta a számítógép kezelését, azóta írja és szerkeszti az Indítlak elnevezésű weboldalát, amelyet sokan követnek. 2005-ben Papp Lajos megoperálta a szívét, a betegágyán kérték fel arra, hogy legyen a Professzorok Batthyány Körének a tagja.
Egyház- és irodalomtörténészként és az MTA nagydoktoraként harminc munkája, könyve jelent meg, többek között Prohászka Ottokár életének kutatója. Életútját a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel ismerték el; Székesfehérvártól 2013-ban Pro Civitate díjat, a Mindszenty Társaságtól 2017-ben emlékérmet kapott.
Barlay atya a mai helyzetet értékelve egyszerre optimista és pesszimista.
– A gulyáskommunizmus jellemtelenné tette a magyar népet, a liberalizmus pedig még nagyobb károkat okozott. Az egyházat is közöny veszi körül, üresek a templomaink, mert a miséken élményt kellene adni, de sok paptársam nem tudja magával ragadni a híveket. Ami a kereszténységet általánosságban illeti, már optimistább vagyok. A IV. században az arianizmus csaknem felszámolta az egyházat, mégis sikerült túlélni és újjáépíteni mindent. Most is talpra fogunk állni, de az más kérdés, hogy a kereszténység súlypontja talán áttevődik Dél-Amerikára. Érdemes bizakodni, az én életem is tanúsítja, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is van kiút – mondja.
A migránshelyzetről pedig azt fejti ki, hogy szeretnünk kell felebarátunkat, de szeretni kell önmagunkat is. – Önmagunkat szeretni azt jelenti, hogy vállaljuk és óvjuk mindazt, amik és akik vagyunk. Szeretjük hazánkat, nemzetünket, családunkat, a magyar kultúrát és az európai civilizációt. Ezek között a keretek között kibontakozott és bontakozhat ki újra és újra a mi szabadságunk, a magyar szabadság – int búcsút.
