A gyermekkorú diabéteszesek kezelése kizárólag inzulinnal történhet, ami mellé bizonyos életmódot és diétát kell biztosítani. A gyermekeket tehát nem kórházban, hanem otthoni környezetben kezelik.
Ahhoz, hogy ezt a bonyolult anyagcsere-problémát optimálisan lehessen kezelni, a páciensnek és családjának rengeteg ismeretre van szükségük – avat be a nehéz betegség gyógyítási módszerébe Blatniczky László gyermekendokrinológus, diabéteszorvos, a Szent János Kórház és Észak-budai Egyesített Kórházak osztályvezető főorvosa.
A határon túli diabéteszesek élete is könnyebbé tehető összefogással, modern mérőeszközökkel
Fotó: MTI
– Magyarországon körülbelül 16 órányi oktatást tartunk a cukorbetegeknek és családtagjaiknak. Az elméleti és gyakorlati oktatás után hazatérnek, és kéthetente, később kéthavonta konzultálunk velük.
Ezzel szemben megrendítő a kárpátaljai helyzet. Munkácson van egy szakmailag kiválóan felkészült doktornő, aki viszont csak ukránul és oroszul beszél. A magyar szülők, ha beszélnek is ukránul, akkor is konyhanyelven teszik. Mivel a szakmai nyelvet nem értik, a komplex anyagcsere-problémát az ismeretek átadása nélkül nehéz kezelni.
Úgy értesültem erről, hogy néhány éve egy Viskről tanulmányai miatt Magyarországra átkerült diabéteszes kislány és szülei megkerestek. Most tudták meg, hogy mi mindent tehetnek az állapotuk javulásáért. Akkor szembesültem azzal, hogy Kárpátalján 60-80 olyan diabéteszes magyar gyermek van, akiknek a szülei nem értik meg az orvost. Így nincsenek felkészítve arra, hogy saját magukat jól kezeljék, aminek komoly egészségkárosító hatásai lehetnek.
A viski kislány szülei melléálltak annak a gondolatnak, hogy szervezzenek odakint szakmai előadásokat magyar nyelven. Három éve tartották meg az első oktatóhétvégét Sajánban, a kárpátaljai hegyek közé szorult nyaralófaluban, ahol a főorvos volt az előadó.
– Ott derült ki, hogy addig – nem tudok jobb szót használni – inkább csak barkácsolták a gyermekek anyagcseréjét. Azt tudták, hogy inzulint szükséges adni, de még a vércukorszint mérésére sem volt lehetőségük, ami pedig minden további terápiát meghatároz. A tudományos eredmények felhasználása helyett ösztönszerűen kezelték őket.
A főorvos szavaiból kiderül: a diabéteszes gyermekeknek injekcióval kell adni a vércukorszintet csökkentő inzulint, mégpedig olyan ritmusban, ahogyan azt az élet megkívánja.
Ez naponta legalább négy szúrást és legalább négy-öt vércukorszintmérést jelent. Utánozni kell az élettani inzulinelválasztást, erre különféle inzulinkészítmények léteznek, amelyeket a gyermek fejlettségi állapotától függően kell meghatározni. Mindeközben ezek a gyerekek évente öt-nyolc kilót gyarapodnak, hat-nyolc centit nőnek, folyton változik az inzulinigényük.
A speciális minőségi diéta és az életmód – van, aki keveset mozog, van, aki kerékpározik, naponta tíz kilométert gyalogol az iskolába – provizórikusan változtatja a vércukorszintjüket, amelyet az inzulin mennyiségével és minőségével követni szükséges. Kárpátalján nehéz a folyamatos ellenőrzés, a kezelési mód megváltoztatása úgy, hogy az orvos nem tud kommunikálni a beteggel és a családdal.
Az első, három évvel ezelőtti sajáni találkozó katartikus élményt jelentett a főorvosnak. Átélte, hogy a szülők drámaként fogták fel azt, hogy eddig semmit sem tudtak a betegség terápiájáról.
Mivel Kárpátalján évente átlagosan nyolc-tizenhárom új magyar anyanyelvű lesz diabéteszes, a főorvos eldöntötte: az önként vállalt első missziót folytatnia kell. Végül néhány hete megtartották a második kárpátaljai gyermekdiabétesz-oktató hétvégét is.
Mivel a nyaralófaluban működő szálloda tulajdonosa gyermekorvos, sikerült töredék áron megkapniuk a szállást. A főorvos felkereste az Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és ifjúságügyért felelős államtitkárságát, amely a pályázatát követően 760 ezer forinttal támogatta. Ez az összeg elegendő volt tizennyolc szoba három éjszakára bérlésére és a teljes ellátás költségének kifizetésére.
A rendezvényt támogatta a Magyar Diabetes Társaság és egy cukorbeteg magánszemély is. A résztvevők oktatókönyvet, tesztcsíkot, ujjbegyszúrót és vércukormérőt is kaptak, amelyeket – ismerve a határon tapasztalható áldatlan viszonyokat – a Katolikus Karitász szállított ki.
Blatniczky László a második találkozóra már egy kolléganőjét, a soproni gyermekdiabétesz-centrum vezetőjét és egy debreceni dietetikust is el tudott vinni.
Míg ő az élettani előadásokat tartotta, a kolléganők gyakorlati tanácsokkal adtak a résztvevőknek. Fontos leszögezni, hogy a magyar misszió nem az ukrán egészségügyi ellátás ellenében történt, sőt a második rendezvényen már részt vett a munkácsi doktornő, Ljuba Dovhanics is, akinek tolmács fordította az elhangzottakat, és részt is vett az oktatási folyamatban.
Mivel mindig újabb és újabb betegeket fedeznek fel, s az ismeretek frissítése, a felmerült problémák megbeszélése fontos lenne, ezért évente tervezik az oktatóhétvégék megrendezését.
A viski kislány azóta írt egy könyvet saját cukorbetegségéről, s már negyedéves orvostanhallgató a Debreceni Egyetemen.
