Négy bajtársam a fülem hallatára, a börtöncellám ablaka alatt halt meg, nem lehet elmondani, hogy ez milyen borzalmas érzés. Szinte lehetetlen ezzel a tudattal együtt élni. Nem én vagyok, ők az igazi hősök – nyitja a beszélgetést drámai módon Rácz József. Ülünk a takaros tököli családi ház nappalijában, ami lakályos berendezésével mintha kontrasztban állna a súlyos mondatokkal. Olyan emberrel beszélgetünk, aki életfogytiglant kapott az 1956-os forradalom és szabadságharc alatti tevékenységért, és hajszál híja volt, hogy nem jutott ő is négy, kötél általi halálra ítélt társa sorsára. A Politikai Foglyok Országos Szövetsége (Pofosz) 1956-os tagozatának elnöke nem tud szabadulni az akkori események emlékétől. Láthatóan máig nem tud napirendre térni afölött, hogy ő életben maradt, míg társai a bitón végezték.
Aztán ahogy feleleveníti az 1956. október végi mozgalmas napokat, kirajzolódik egy olyan ember személyisége, aki mindig vállalni akarta tettei következményeit és soha sem futott el sem a sorsa, sem pedig a szűkebb és tágabb közösség, a haza érdekében elvégzendő feladatok elől. Előadásának sodrása még ennyi év távolából is elárulja, igazuk van azoknak, akik cselekedetei mozgatórugójaként már ifjúkorában is a felfokozott igazságérzetet jelölték meg. Ott kezdődött, hogy október 23-án az orvosi egyetem fura urai nem engedték volna ki a hallgatókat a meghirdetett, aztán többször betiltott, majd végül felülről mégis engedélyezett diáktüntetésre.
Olyannyira gátolták volna a demonstráción való részvételt, hogy bezáratták az Üllői úti épületkomplexum kapuit. Ezt azonban Rácz József és több hallgatótársa nem nézhették tétlenül, a tiltás ellenére kinyitották a kapukat, és csak azért is elindultak, hogy csatlakozzanak a diákfelvonuláshoz. A Margit híd pesti lábánál szembetalálkoztak a műszaki egyetemistákkal és a Csepelről érkező munkásokkal, akik az Országház elé siettek. Mire odaértek, már nagy tömeg volt, amelyet hiába próbáltak távozásra bírni a közvilágítás lekapcsolásával, mert az emberek Szabad Nép-ekből rögtönzött fáklyákat gyújtottak. A jelenlévők követelésére valahonnan előkerült Nagy Imre, a nemsokára ismét miniszterelnökké kinevezett politikus, aki azonban igyekezett visszafogott beszédet tartani.
Az akkor 22 esztendős volt orvostanhallgató felidézi: Nagy Imre elkövette azt a hibát, hogy elvtársnak szólította a sokaságot, amit kórusban kikértek maguknak, de amúgy nem bántották emiatt a reformkommunista politikust. Ezután jöttek a hírek, hogy a Magyar Rádiónál már áll a bál, és a Városligetben a tömeg dönteni készül Sztálin szobrát. Ő a Bródy Sándor utcába ment, ahol többek között egy felgyújtott mentőautó látványa fogadta. Kiderült: az ávósok ezzel akartak lőszert becsempészni az épületből az egybegyűlt emberekre lövöldöző társaiknak, ám leleplezték az akciót.
Ma is úgy emlékszik: amikor a harcok megkezdődtek, nem is lehetett kérdés, hogy ő is részt vesz bennük. Az Ernő utcai diákszálló olyan helyen volt a Ferencvárosban, hogy szinte lehetetlen volt elkerülni az ellenállás fő fészkeit. Így aztán a Corvin közben másnap kért egy géppisztolyt, s már aznap őrségben állt, öt orvostanhallgató társával együtt járőrözött és felvették a harcot a szovjet csapatokkal.
Volt, hogy azt hitték, már nem is él, mert egy szovjetekkel vívott tűzpárbaj során rájuk szakadt egy plafon valahol a Nap utca és a Práter utca tájékán, és csak a csodával határos módon menekültek meg. A városi terepen, a szűk utcákba szorítva eleve hátrányban voltak a nehézkesen forduló szovjet tankok, és ezt a mozgékony szabadságharcosok maximálisan ki is tudták használni. Máskor meg kiderült: feleslegesen gondolták azt, hogy nekik már harangoztak. Egy ízben hatalmas puffanásra riadtak, amikor többen álltak egy udvaron.
Önkéntelenül azt hitték, hogy bomba csapott közéjük, ám a puffanó tárgy egy csomag lókolbásznak bizonyult, amivel egy ötödik emeleti lakó akart kedveskedni a forradalmároknak, így az ő szívükről meg egy nagy kő esett le. Egyáltalán nem volt tréfás ellenben az az orosz akció, amelyet az ő közreműködésével sikerült hatástalanítani. A rengeteg veszteséget elszenvedő szovjetek ugyanis azt találták ki, hogy a nyitott platós páncélautókra magyar katonatiszteket is ültetnek élő pajzsnak. Rácz József azonban erről tudomást szerzett az egyik volt elöljárójával szóba elegyedve. Egy szovjet tiszt utánalőtt, de még idejében sikerült egy ház mögé ugrania. Lélekszakadva rohant a Corvin közbe, hogy nehogy a magyar honvédekre lőjenek a harcosok.
Az orvosi egyetemek forradalmi bizottságának katonai parancsnokaként sem tudhatta meggátolni viszont azt a pusztítást, őrült ávós provokációt, ami október 30-án a Köztársaság téren zajlott. Ijesztő kép tárult a szemük elé a helyszínen. Véletlenül jártak arra egy társával, s amint hallották a puskaropogást, oda siettek, és látták, amint az MDP budapesti székházából lövik a téren összegyűlteket. Lőttek mindenkire, sebesültekre, járókelőkre, még a helyszínre érkező mentőket is célba vették – idézi fel Rácz József.
A mindent elsöprő, fél Európa lerohanására elegendő méretű szovjet invázió november 4-én nem érte váratlanul. Itt már nem lehetett „kibenzinezni” a tankokat. Rácz Józseféket azonban nem olyan fából faragták, hogy olcsón adják a bőrüket. Tüntetések szervezésében vettek részt és egy ideig még a diákszállónak lefoglalt IX. kerületi pártházat is sikerült megtartaniuk. Decembertől azután mégis bujkálniuk kellett. A hónap elejétől a Marosán György által kimondott, és az áruló Kádár János által kiadott ukáz – A mától kezdve lövünk! – érvényben volt, minden forradalmár és a felkelő lakosság ellen megkezdődött a hajtóvadászat.
Obersovszky Gyuláék letartóztatása után a műszaki egyetemisták folytatták az Élünk című lap kiadását Mégis élünk címen, majd Rácz Józsefék Csakazértis Élünk-ként adtak ki próbaszámot. A lényeg az volt, hogy a hatalom tudomására hozzák: ők sosem adják fel – mondja erről az egykori orvosegyetemista. Országosra bővítették a szervezkedést, főként a debreceni röpcédulaosztás, tüntetés volt sikeres.
1957 elején azonban ő is lebukott, mivel nem tudta, hogy a 2. számú női klinika – ahol műtőssegédként bujtatták – ruhatárosnője spicli, és mivel jó barátnője volt a diákszálló gondnokának, megtudta tőle, hogy keresik Rácz Józsefet. Először a Fő utcába vitték, s olyan eredményesen védekezett mindig ugyanazt vallva, leírva, hogy a nyomozók utólag bevallották: már majdnem elengedték. Ám egy provokátor lebuktatta azokat a nyugatról visszatérő Péch Gézáékat, akikkel együttműködött, s ettől kezdve érezhető volt: nagy ügyet fognak kreálni. A több hónapig húzódó nyomozás után a Markó utcában megtartották az elsőfokú tárgyalást, amely már azt a koncepciót tükrözte, hogy Péch Géza és társai pereként kezeljék az egészet.
Miért volt szükség arra, hogy egy mentősofőr legyen a fővádlott? Kellett a nagy név, és a mérnök végzettségű betegszállító eredetileg Eckhardt Géza volt, a két világháború közötti híres kisgazda politikus, Eckhardt Tibor unokaöccse. Az első fokú tárgyalást a hírhedt Tutsek Gusztáv vezette. „Csak” egy halálos ítéletet hozott, s négy életfogytiglant adott, köztük Rácz Józsefnek.
Azzal biztatták őket, ne aggódjanak, mert Tutsek ítéleteit nem szokták súlyosbítani. Akkor tárgyalták a magyar ügyet az ENSZ-ben, s argumentációként, bizonyítékként az ő ügyüket akarták felhasználni. Egyik bajtársuk, Aczél Endre, szintén a régi rend képviselője, arisztokrata, báró fia volt. Ezért aztán velük próbálták prezentálni a nyugati imperialisták és a reakciós horthysta rendszer szövetségét, aknamunkáját.
Rácz József ma is szuggesztíven beszéli el a tragikus történéseket. Az ügyvédek az 1958. áprilisi másodfokú tárgyalás előtt közölték: „Fiúk, készüljenek, nincs remény”, úgyhogy halálos ítéletre számítottak mindannyian. Már az baljós jel volt, hogy a 12 smasszer mellé még tíz kiskatonát is a hátuk mögé rendeltek, őket pedig a kezüket a lábukhoz láncolva vezették a terembe.
Az ügyésznő annyira formálisnak tartotta a jogi processzust, hogy még a vádlottak neveit is összekeverte, amire Rácz József figyelmeztette a bírót. Aztán, ahogy sorolták egymás után a neveket és utána a halálos ítéleteket, az ő nevénél – hiába várta – mégis más, életfogytiglan hangzott el. Érdekes módon a mellette ülő smasszer tudhatta valahonnan előre, hogy ő nem a legsúlyosabbat kapja, mert az ítélethirdetés alatt annyira szorította a kezét, hogy az belekékült, közben azt ismételgetve: „Maga nem… Maga nem…”
A Kozma utcai börtönben, a kisfogházban Rácz Józsefet olyan zárkába tették harmincvalahányadmagával még az első fokú tárgyalás után, amely a bitófa felett volt. Csütörtökönként arra ébredtek, hogy kidobják a gerendákat az akasztófához. Talán hárman maradtak életben az ott raboskodók közül. Az egykori elítélt csendesen, könnyeivel küzdve mondja: négy bajtársának búcsúszavait soha nem tudja és nem is akarja elfelejteni. Mindegyikük a hazát, a magyar szabadságot és a kereszténydemokrata Magyarországot éltette.
Rácz Józsefet a Kozma utcai gyűjtőfogházból 1959-ben a váci börtönbe, majd 1960-ban a sátoraljaújhelyibe vitték. Az 1963-as általános amnesztiával szabadult március 29-én. Orvosi tanulmányainak folytatását azonban nem engedték, minden munkahelyén azonnal utánanyúltak, csak segédmunkás lehetett. Csepelen és Tökölön dolgozott, tíz év után betanított munkássá válhatott, majd volt szerelő, darukezelő, vízgépész. Íme, egy értelmiségi pályakép a kádári Magyarországon.
Ma is azt vallja mégis: nem bánt meg semmit, s bár egyetemi tanárai ígéretes sebészi karriert jósoltak neki, nem válthatta valóra gyermekkori álmát, nem lehetett orvos. Egy másik ifjúkori elhatározását viszont teljesítette: tehetett a hazájáért.