A Magyar Máltai Szeretetszolgálat I. kerületi hajléktalanszállóján nappali és éjszakai menedéket is kaphatnak a betérők. Olyan ez, mint egy otthon, amit naponta kétszer másfél órára kell elhagyni, hogy rendbe tehessék, kitakaríthassák az épületet. József (képünkön) 2009-ben vált hajléktalanná. Lakott barlangban, a budai Várban és a Vérmező bokrai alatt. Másfél éve került be a máltaiak szállójára. A 62 éves férfi azelőtt külföldön élt, egy családi hagyatéki ügy miatt jött haza. – Volt nekem itt egy örökségem, ami kátyúba esett az apám miatt, aki úgy oldotta meg, hogy nekem jóformán semmi nem jutott. Mentem volna vissza, de már nem volt miből – ismeri be. – A fiam nem tudja, hogy melegedőben lakom. Én döntöttem úgy, hogy eljövök onnan, nem várhatom el, hogy ő hozza helyre a hibámat – mondja eltökélten. – Csak magamat okolhatom, vagy a körülményeket, amiket apám idézett elő – folytatja, majd legyint egyet, és azt mondja: – Nem is szívesen hívom apámnak. Egy apa ilyet nem tesz. Egyébként haza sem jöttem volna. Jó nagy marha voltam, megtettem. Huszonnégy évig éltem Los Angelesben. Amikor Magyarországra utaztam, nem haza, inkább a szülőhazámba jöttem. Azt sem tudtam igazán, hol vagyok. Idegennek éreztem magam. Én nem éltem meg a rendszerváltást, nem értettem meg az ittenieket. Azt hittem, csak jövök-megyek. Aztán kátyúba kerültem, pár száz dollárral a zsebemben. Belesüppedtem az iszapba. Hogy ki lehet-e mászni? Egy jó ügyvéddel talán – mosolyodik el.
József az elmúlt években csak négyszer beszélt a fiával. De arra a kérdésre, hogy ha lehetne egy kívánsága, mi lenne, úgy válaszol: – Azt szeretném, hogy neki mindene meglegyen. A második kívánságom az lenne, hogy minél előbb haljak meg. Az ember érzi, amikor már nincs tovább. Mert nincs értelme.
Szerencsére nem törvényszerű, hogy az otthon, a család elvesztése miatti hajléktalanság élethosszig tartó állapot. Miklós, aki novemberben került a máltaiakhoz, tele van tervekkel.
– Január negyedike óta a máltaiak közmunkaprogramjában dolgozom raktárosként, ezért tapasztalatból mondhatom, hogy ez a program jó döntés volt a kormány részéről. Vendéglátóipari végzettségem van, és csak azért dolgozom most raktárosként, mert ilyen helyzetben vagyok – nyomatékosítja. Három éve volt utoljára munkája. Ezután két évet külföldön töltött, augusztusban jött haza.
– Amikor utcára kerültem, azért mentem külföldre, mert azt hittem, ott könnyebb munkát kapni. Ausztriában éltem a hajléktalanok életét, majd a német üdvhadseregnél találtam helyet szociális segítőként – idézi fel az elmúlt éveket. Állítja, a magyar hajléktalanokat támogató rendszer semmivel sem marad el más országokétól. Miklós egyébként kifejezetten jóképű, ápolt, jól öltözött fiatalember, akiről senki nem gondolná, hogy november óta hajléktalanszállón él. – Ezelőtt átmeneti szállón éltem, ami egy fizető, kvázi munkásszálló, tiszta, 3-4 ágyas szobákkal. Ez főként olyanoknak van, akik kapcsolatuk megromlása vagy más miatt nem tudnak albérletet fenntartani – magyarázza. Szerinte ez a 22-es csapdája, mert ha az embernek nincs jövedelme, előbb-utóbb azt sem tudja fizetni, így lejjebb csúszik. Ahhoz viszont, hogy munkát találjon, olyan szállóra van szükség, ahol lehet tisztálkodni, mosni, hogy vasalt inget vehessen fel reggel, és kipihenten jelenhessen meg egy állásinterjún. – Itt nem lehet pihenni. Ez alacsony szintű szálló, ahol 17 ágyas szobában alszunk. Most, hogy a máltaiak munkaprogramjában részt vehetek, indulótőkére tehetek szert, amivel továbbléphetek. Napokon belül egy úgynevezett trambulinházba költözöm, ahol már saját szobám lesz – mondja némi büszkeséggel a hangjában, hiszen az már egy újabb lépcsőfok.