– Egyesek értetlenkednek, hogy a magyar kormány félmilliárd forintot ad egy európai antiszemitizmus elleni központra. Mi lehet ennek az oka? És milyen fő feladatokat tűztek ki célul?
– A magyar kormány helyesen ismerte fel, hogy az antiszemitizmussal szembeni fellépés nem merülhet ki nagy ívű nyilatkozatokban. Fel kell mérnünk a terepet, cselekvési tervet kell alkotnunk és szövetségeseket kell keresnünk. Az pedig, hogy európai szinten kell cselekedni, kézenfekvő. Az európai integráció révén az európai ideológiai és politikai tendenciák már kollektíven alakítják a nemzetállamok közgondolkodását. Azért lehet szokatlan egyes körök szemében, hogy egy kormány odaáll egy ilyen nagy ívű európai projekt mellé, mert hozzá vannak szokva, hogy az antiszemitizmus elleni fellépés nem több, mint a felvilágosult Európa politikai nyelvhasználatában gyakran hivatkozott retorikai eszköz, ha úgy tetszik, szimbólum. Nekünk arról sikerült meggyőzni – mindenekelőtt – a magyar kormányt, hogy az antiszemitizmus nekünk nem politikafilozófiai, hanem biztonságpolitikai kérdés. Ezzel szemben pedig monitoringgal, egységes és periodikusan ismétlődően elvégzett kutatással, jogalkotással, neveléssel, operatív cselekvési programmal kell fellépni.
– Beletartoznak majd ebbe a vizsgálat alá vett körbe az Izrael-ellenes megnyilvánulások is?
– Magától értetődő. Európában az identitáspolitikai és emberjogi fundamentalizmuson nyugvó politikai diskurzus egyre gyakrabban csap át Izrael-lel szembeni propagandába, s ez önmagában erősíti az amúgy is meglévő antiszemitizmust. Brüsszeli központunk figyelme erre az egyre szélesebb körben terjedő jelenségre is ki fog terjedni. Az antiszemitizmus elleni programunk jogi, operatív eszközökkel vívja meg a csatáit, és arra vállalkozik, hogy irányítsa ezt a küzdelmet.
– Nyilvánvalóan a zsidóságnak vannak a legnagyobb tapasztalatai ezen a téren.
– Az antiszemitizmus elszenvedője nem egyedül a zsidó közösség, hiszen olyan betegségről van szó, ami egy egész társadalom erkölcsi tartását gyengíti meg. Ugyanakkor az antiszemitizmus elleni fellépés felelőssége alól nem vonhatja ki magát a zsidóság, hiszen mégiscsak egy olyan jelenségegyüttesről van szó, amelynek elszenvedői első körben a zsidók. Így kifejezetten félrevezető lenne, ha a zsidó közösség levonulna ennek a harcnak a frontvonalából, és a küzdelemben vállalható felelősséget magáról levetve általános emberjogi kérdéssé konvertálná az ügyet. Zsidó közösségként mint zsidók, a gyűlölet célpontjaiként, és nem pedig mint az – amúgy egyéni életünkben alapvetőnek tartandó – univerzális, egyetemes emberi jogi értékek híveiként kell fellépnünk.
– Nem lehet olyan érzése a szemlélőnek, hogy egyesek bebiflázott leckeként mondják föl az emberi és demokratikus szabadságjogok védelme mellett az antiszemitizmus ügyét?
– Az úgynevezett demokráciakritikák egybemosása az emberi jogok ügyével és az antiszemitizmus vádjával valóban sokszor nagyon kontraproduktív. Iskolapéldája ennek az eltévelyedésnek a Sargentini-jelentés, amely demokráciadeficitet vélelmez Magyarországon, és rögtön maszatolja az antiszemitizmus vádját. Ráadásul olyan dolgokat állít, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Így viszont az ellenkező hatást éri el, hiszen a valótlan, túlzó vádakkal hiteltelenít esetleg releváns kritikai elemeket is. Ahogy a kommunizmus idején vörös farokként, ma úgy tűnik, antiszemitizmus farokként elvárássá ez nőtt a baloldali megszólalók körében. Az antiszemitizmust politikai célokra felhasználó dokumentumok, megnyilvánulások is arra ösztönöznek minket, hogy ne bízzuk más aktorokra a megelőzést és az ellenlépéseket. Ez viszont a zsidó identitás megélését, büszke vállalását is óhatatlanul előfeltételezi.
– Nem alakult ki egyfajta liberális antiszemitizmus? Amely az Izrael-ellenességet, a palesztinok egyoldalú pártolását vegyíti az illegális migráció támogatásával.
– Ezt a tendenciát talán pontosabb neomarxistának nevezni, ahol minden hatalmi relációként, elnyomó és elnyomott dinamikájára van egyszerűsítve. Ahol ez a tendencia egyértelműen látszik, az a kétarcú politikát folytató nemzetközi szervezetek, így például az ENSZ vagy az UNESCO kettős beszéde. Ezeknek a szervezeteknek folyamatosan Izrael van a céltáblájukon, ám azokat az országokat valahogy sosem találják meg, ahol az emberi jogok sérelme tényleg reális probléma. Benjamin Netanjahu miniszterelnök pár napja a CNN-nek adott interjúban kifejtette, hogy jelenleg a zsidóellenesség legerősebb manifesztációja az Izrael-ellenesség. Ezért bátor tett, hogy ebben a nemzetközi, világpolitikai közegben van egy európai uniós állam, amely odaáll egy átfogó, antiszemitizmust vizsgáló és az ellen küzdő kezdeményezés mellé, és anyagilag is segíti azt.
– De oda fognak-e állni nyugat-európai államok a központ elgondolása, projektje mellé, amikor azt mérlegelik, nem viszi-e ez el tőlük a muszlim szavazatokat?
– Nem tehetik meg hitelvesztés nélkül, hogy előbb-utóbb ne álljanak mellé. Meggyőződésem, hogy egyre több segítőre talál majd ez a munka. Hiába lenne ugyanis hatalmas szükség rá, nincs ma olyan európai uniós szervezet, amely ilyen teljességre törekvő, alapos, professzionális megközelítéssel tudná végezni az antiszemita jelenségek monitorozását. Nem véletlen, hogy a 120 tagú izraeli törvényhozásnak, a Knesszetnek eddig közel húsz tagja juttatta el hozzánk a támogató nyilatkozatát. Az izraeli miniszterelnök, az izraeli főrabbi, az Európai Rabbik Tanácsa, a francia, a belga, a holland és a spanyol zsidó közösség is üdvözölte a kezdeményezésünket, és ez a kör folyamatosan bővül. Magyarországon is a politikai akarat többé-kevésbé minden kormányban megvolt a rendszerváltozás óta az antiszemitizmus elleni fellépésre, de ahhoz, hogy a szándékból cselekvés legyen, az oktatás és a törvényalkotás terén, a zsidó közösség elhatározása és egy erre fogékony adminisztráció kellett. Ehhez nagyban hozzájárult a Tett és Védelem Alapítvány létrehozása is 2012-ben.
– A baloldali politikusok, kormányok Európában farizeus indokok alapján folyamatosan importálják az antiszemitizmust a zsidóellenes muzulmánok behívásával. Tehát a baloldal végső soron az álszent retorikája ellenére a zsidóellenességet eltűri vagy táplálja?
– Ennél mélyebb gyökerű a probléma. Az antiszemitizmusnak ugyanis jelenleg három fő megjelenési formáját ismerjük Európában. Az első, a hagyományos XX. századi, szélsőjobboldali antiszemitizmus, amelynek hazai pártpolitikai prominense a 2000-es évek közepe óta a Jobbik. A második csoportot Európában az integrálatlan közel-keleti bevándorlók csoportja képviseli, akik között nagyfokú a fogékonyság a keresztény- és zsidóellenes érzületre. És van a harmadik típus: a neomarxista antiszemitizmus. Ez a világnézet, amely sajnos egyre meghatározóbb a nyugat-európai és amerikai baloldali politikai közösségekben, a korábban említett elnyomási logikából kiindulva az identitáspolitikai elvet használja fegyverként. Ebben a világnézetben pedig az elnyomó és elnyomott kettősségének feloldódása az individuum végső emancipációjának a záloga. És itt válik politikafilozófiai szimbólummá a zsidó (ahogy ezt már az első marxista Marx-mű is tette), az örök elnyomott, akinek a szó fizikai értelmében nem is kell zsidónak lennie, lehet akár palesztin is. Sőt! Ebben a logikai konstrukcióban a fizikai zsidó válik az „antiszemita imperialistává”, és a palesztin az igazi „zsidó”.
– Az univerzalista értéksemlegesség a nemzeti érzés egymással szembefordító hatására is hivatkozik…
– A determinált, végső soron Istentől származtatott, a konzervatív hagyományban magától értetődő értékek értelmet adnak egy közösségi identitásnak, mint például egy nemzet. A szélsőséges individualizmus azonban minden értékközösségre gyanakvással, sanda szándékokat feltételezve, szabadságkorlátozóként tekint. A zsidó hagyomány erkölcsfilozófiája az isteni erkölcs és a determinált isteni terv értékeiben hisz. Az állandóság mellett köteleződik el a zsidó-keresztény civilizáció, és ezen nyugszik Izrael, mint konzervatív nemzetállam gondolata is. Így az sem véletlen, hogy az Izrael-ellenes propaganda zászlóvivői a nemzetállamok általános kritikusai is. Ahogy sajnos az amerikai Demokrata Párton belül is, a párt balratolódásával, egyre felerősödnek az Izrael-ellenes hangok.
– Ahogy belefért ebbe az übermensch szemléletbe a szovjet-orosz kommunizmus antiszemitizmusa, nálunk is előfordult, hogy a baloldal zsidózott le fideszes képviselőket, sőt néha az egész pártot.
– Érdemes kettéválasztani a kérdést. A szovjet pártvezetőkben, például Sztálinban, kétségtelenül erős ellenérzések voltak a zsidókkal szemben. Ugyanakkor érthető, hogy a szélsőbaloldali antiszemitizmus a XX. században nem került annyira reflektorfénybe, mint a szélsőjobboldali, amely az emberi történelem legnagyobb etnikai népirtását vitte keresztül. Napjainkban azonban a Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt elnöke által is képviselt baloldali antiszemitizmus olyan veszélyes jelenséggé kezd eszkalálódni, hogy – a szélsőjobboldali antiszemitizmus bűneinek csorbítása nélkül – kötelesség felhívni rá a figyelmet. Ez a jelenség, hála istennek, hazánkban nem vagy alig tapasztalható. Reméljük, ez így is marad. Ugyanakkor aggasztó jel, hogy a Medián közreműködésével végzett kutatásaink azt mutatják: 2017-ben az MSZP-szavazók között már magasabb volt az antiszemiták aránya, mint a Fidesz-szimpatizánsok körében. Régebben ez még fordítva volt. Az sem megnyugtató, hogy egyes, erre kevésbé érzékeny médiumok rendszeresen átveszik a nyugat-európai baloldal Izrael-ellenes retorikáját.
– Szávay István jobbikos képviselő lemondásával ön szerint elintézett a nyilas idők szóhasználatát idéző zsidózása és az, hogy egy nő megverésével hencegett?
– Természetesen nem. Amíg a néppártosodás kapcsán fiatalkori eltévelyedésnek állítják be korábbi rasszizmusukat, ne feltételezzék, hogy mások demenciában szenvednek és nem emlékeznek botrányos antiszemita ügyeikre. A következetesség jegyében Gyöngyösi Márton frakcióvezetőnek éppúgy le kellene mondania a mandátumáról, mint Szávaynak. 2012-ben előbbi ugyanis a zsidó származású magyarok listázását követelte.
– Az önök közleményére úgy reagált, hogy akkor már elnézést kért a szerinte félreértelmezett szavaiért.
– Nem volt abban semmi félreérthető, erről bárki meggyőződhet a nyilvánosan hozzáférhető felvételek alapján. Nemzetbiztonsági kockázatot jelentő zsidó származású magyarokról beszélt, nem izraeli állampolgárokról. Mellébeszélésre igen, de bocsánatkérésre nem emlékszem. Valószínűleg már csak azért sem, mert 2012 után is számos hasonló megnyilvánulást hallhattunk. Emlékszünk egy másik jobbikos képviselő „emelkedett” Facebook-bejegyzésére a magyar zsidók Dunába lövetéséről, csakúgy, mint Vona 2017-es megjegyzésére: ha kiderülne róla, hogy zsidó, akkor lemondana a párt vezetéséről.
– Sokan nem is Szávay szavain döbbentek meg igazán, mert nemigen hitte senki, hogy megváltoztak. Ám az, hogy a balliberális pártok és orgánumok túlnyomó része még a látszat miatt sem foglalkozik a botránnyal, nem meglepő?
– A 2018-as választási kampányban már túleshettünk ezen a megdöbbenésen. Csalódás volt látni, hogy a balliberális közélet szimbolikus alakjai, akik zsidó származásukra is gyakran hivatkoztak, olyanok, akik huszonöt éven keresztül, a szekértábor frontvonalaiban oly gyakran hivatkozták az antiszemitizmus ügyét, képesek voltak a Jobbikkal való összefogásért, sőt a Jobbik támogatásáért agitálni. Egy olyan párt támogatására szólítottak fel, amelynek az antiszemitizmus az egyik szervező, kohéziós eleme a kezdetektől. Különösen szomorú volt, hogy a Mazsihisz egyik vidéki vezetője még a Jobbik rendezvényén is megjelent Hódmezővásárhelyen, hogy kampányoljon a jelöltjük oldalán. Akkor is elmondtuk: ezekkel a gesztusokkal nagyon sok érvet hiteltelenítenek a jövőben az antiszemitizmus elleni fellépés ügyében.