– Az évek során láttuk a régi környezet visszahúzó erejét, így egy védett otthont hoztunk létre. Utógondozóházunkban olyan új utat és új életvitelt próbálhatnak ki a fiatalok, ami másoknál már bevált és működik – mondta Szabó József, az intézmény vezetője, akit saját életének tragédiái ösztönöztek a rászorulók segítésére. A vezető 1988 karácsony estéjén egy budapesti evangélikus felekezetbe invitálta az utcán csellengőket, hajléktalanokat és szegényeket. – Gyorsan körvonalazódott a kép: börtönmúlt, alkoholprobléma, intézeti neveltetés – emlékezett vissza Szabó József. A sok fiatal reménység életével kapcsolatban szinte azonnal megfogalmazódott több kérdés: hol fognak lakni, mit fognak enni és mivel keresik meg a kenyérre valót. Miután a kétszobás panellakásában már tizenkét fiatal aludt az étkezőben egy este, 1992 májusában az intézményvezető társaival megvett egy félkész házat Dunakeszin. Az ott élő fiatalok amellett, hogy megtanulnak dolgozni és rendszeresen tisztálkodni, megtapasztalhatják, hogy az alkohol és drogok hatása nélkül is lehetnek boldogok.
– Annyi szeretetet kapnak a segítőktől és társaiktól, hogy nem lesz szükségük a szerek okozta bódultság érzésére – hangsúlyozta Szabó József, majd hozzátette: a közösség egyszerre jelent támogatást és kontrollt is. Az alapítvány munkájának eredményességét mutatja, hogy a vezetőkre sokszor saját szüleikként tekintenek a bentlakók, elfogadják az általuk mutatott mintát, és esetükben egyre kevesebb az újbóli szerhasználat, illetve a bűnözéshez vezető útra lépés. Szabó József kiemelte, hogy mint minden más szociális területen, az adminisztráció az önkéntes utógondozásban is elveszi az időt a személyes kapcsolat ápolásától.