Pribil Sándor Zoltánnak és Major Jánosnak nem akármilyen nyara volt: júniustól augusztusig motorral megkerülték a földet. Pribil a hajléktalanellátással foglalkozó dunaújvárosi Magyar Mentőszolgálat Alapítvány vezetője. Két szállón 112 alkalmazottal négyszáz ellátottnak tizenegyfajta szociális ellátást nyújtanak az utcai szociális szolgálattól a családok átmeneti otthonainak telephelyét jelentő kiléptető lakások biztosításáig. Munkájuk legfőbb minőségi mutatójának azt tartja, hogy a városban az elmúlt tizenkét évben nem fagyott meg senki sem. A másik utazó, Major János Dunaújvárosban egy fegyver- és szakruházati boltot működtet.
Pribil Sándor Zoltánnak nagy szerelme a motorozás, végigjárta a kedvelt elfoglaltság lépcsőit. Tizennégy éves korában egy Simsonnal kezdte, majd évtizedekre rá Budapesten egy MZ-vel táviratos postásként dolgozott a Móricz Zsigmond körtéri 112-es postánál, az ő körzetéhez tartozott a Svábhegy is. Feleleveníti, hogy akkoriban nem volt olyan precíz telente a hóeltakarítás, mint mostanában. Például a budai hegyekben élő nénihez minden körülmények között ki kellett vinni azt a hírt a jeges utakon, hogy három kiló nyolcvan dekával fiúunokája született.
Az utóbbi tíz évben újra több időt fordított a motorozásra, megjárta a kötelező utakat a közeli tengerpartokig is, s óriási élményt jelentett számára, amikor 2235 kilométert megtéve Mohácstól Mohácsig végigmotorozta az országhatárt. Eljutott a Balkánra, járt például a Dnyeszter Menti Köztársaságban, ahol sok elhurcolt magyar katona nyugszik a temetőkben, de elment Norvégia legészakibb pontjához, s ugyanúgy elmotorozott Marokkóba is. Tízéves az ezerkétszáz köbcentis BMV Adventures motorja, s már van benne 230 ezer kilométer.
– Van némi küldetéstudatunk, de nagyon álszent lett volna, ha a hajléktalanellátásért motorozzuk körbe a földet. Így inkább az autistákért tevékenykedő dunaújvárosi Jószolgálati Otthon Közalapítvány és a sérült, fogyatékkal élő gyermekek, felnőttek támogatására és a védtelen állatok védelmére létrejött budapesti Westie Rescue Hungary szervezet tevékenységét népszerűsítettük Mongóliában, Oroszországban és az USA-ban, számtalan helyen beszámoltunk a tevékenységükről és egyáltalán Magyarországról is – mondja a férfi.
A „nagy útra” június elsején indultak el. Ukrajna, Oroszország, Kazahsztán, Mongólia, USA, Hollandia, Belgium, Németország és Ausztria útvonalon, két keréken 22 126 kilométert megtéve hetvenegy nap alatt teljesítették a távot. Az út hihetetlenül változatos, gyönyörű, olykor vadregényes tájakon és nyüzsgő világvárosokon át vezetett: a kazah és mongol sivatagon, a végtelen orosz úton a mongol határtól Vlagyivosztokig, a Mojave-sivatagon, a Grand Canyonon, a legendás 66-os úton.
– Hidegben, sivatagi tikkasztó hőségben, esőben, szélben, viharban is mentünk. Egyedül Márai Sándor időtlen szavai vertek visszhangot a motorossisakunk alatt: „Talán ezért érdemes élni: kiállani a zivatarba, fedetlen fővel, csapzott hajjal, várni az istennyilát és az égzengést, farkasszemet nézni a sötét éggel és a felhőkkel, tudni, hogy Valaki kezében tart” – idézi az írót Pribil Sándor Zoltán, aki így folytatja:
– A „neszesszerünk” amúgy túl lett pakolva. Felkészültünk mindenre, pedig így utólag, azt gondolom, elég lett volna négy póló és négy nadrág, az ötezer kilométeres szibériai útra nézve pedig egy pulóver és egy kabát. Hét fok volt, ha esetleg felment a hőmérséklet kilenc fokra, akkor elkezdett szakadni az eső. Egyébként az évi átlagunk a motoron 42-50 ezer kilométer, a föld körüli út 22 500 kilométerrel az éves penzumunk felét teszi ki – tette hozzá a világjáró motoros.
Megemlítette azt is: van egy mondás, amely szerint olyan a motorozás, mint a jogi egyetem, ki kell tudni seggelni. Valóban csak monotónia kérdése, hogy tudsz-e hetvenegy napot úgy eltölteni, hogy naponta legalább tíz órát a motor nyergében töltesz. Nekünk ez a csodálatos utazás során nem volt probléma.
S hogy hol álltak meg, ahol találkozóikon, fogyatékkal élők intézményeiben tett látogatásaikkor beszámoltak a nemzetközi hallgatóságnak az általuk képviselt magyar szerveződések munkájáról?
Íme, a lista: Kijev, Cseljabinszk, Ufa, Kosztanaj, Aktach, Ölgij, Omszk, Novoszibirszk, Belogorszk, Vlagyivosztok, illetve az amerikai metropoliszok: San Francisco, Los Angeles, Las Vegas, Chicago és New York. Megismertek mongol pásztort, benzinkutasokat, orosz, német, svájci, mexikói, amerikai motorosokat, határőröket, hivatalnokokat, s élményeikre kíváncsi egyszerű embereket.
– Az út előkészítését, találkozóink szervezését sokan segítették. Az előkészítés gyakorlatilag egy teljes évet vett igénybe. Például hogy egy motorkerékpárt át lehessen vinni az oroszországi Vlagyivosztokból az Amerikai Egyesült Államokba, az öt hónapos szervezést igényelt. Ingyen vállalta el ezt a szervezést egy nemzetközi logisztikával foglalkozó magyar cég.
Más vállalkozások is támogatták az utat, de a motorosok úgy gondolják, hogy nem őket, hanem azt az ügyet érdemesítették, amelyet képviseltek kint. Mivel a labdarúgó-világbajnokság miatti biztonsági intézkedések során „levették a teherszállító repülőgépeket az égről”, így Oroszországból motorjaik előbb elmentek Dél-Koreába hajóval, s onnan jutottak el az USA-ba.
Közben a két férfi Vlagyivosztokból hatezer kilométert megtéve közel egy hónap alatt áthajózott Amerikába. Utazásuk második szakasza itt kezdődött el. San Franciscóból indulva tizennégy nap alatt motoroztak el a 66-os úton New Yorkig. Közben hat magyar közösségi házban szálltak meg, ahol Pribil Sándor Zoltán szavaival élve végtelen segítőkészséggel fogadták őket, ahogy útjuk során a magyar konzulátusok munkatársai is mindenben segítettek nekik. Találkoztak szociális szakemberekkel, hajléktalanügyben tevékenykedő önkéntesekkel is.
Pribil Sándor Zoltán egyetért felvetésemmel, miszerint az amerikaival összehasonlítva nincs szégyellnivalónk a hazai egészségügyi ellátások terén.
– Érdekes volt az utunk során elmondani egy amerikainak, hogy nálunk besétál valaki egy kórházba, és ha egy órát várnia kell, a közösségi oldalakon fog hőzöngeni, s megítéli, gyakran leminősíti az orvost, a kórházat és az egészségügyi ellátást. Nos, az amerikaiak nagyon elégedettek lennének egy ilyen helyzettel – véli a dunaújvárosi Magyar Mentőszolgálat Alapítvány vezetője.
– Az USA-ban nemhogy nincs kolbászból a kerítés, hanem lassan kerítés sincs, de ott mindenki tisztában van azzal, hogy a saját egészségünkért tenni, az orvosi ellátásért pedig fizetni kell… (Az egészségügyi rendszer komoly problémát jelent az Egyesült Államokban: az amerikaiak tíz százaléka egyáltalán nincs biztosítva, sokan ugyanis egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a magyar léptékkel mérve elképesztően drága egészségbiztosítást – a szerk.)