A XX. században Magyarországról elindult emigrációs hullámok közül nemcsak az utolsó, de időarányosan a legnagyobb is az 1956-os volt. A forradalmat követő néhány hónap alatt csaknem 200 ezer ember hagyta el a hazáját, a többség nyugati irányba, míg nagyjából 20-30 ezren Jugoszláviába menekültek. Körülbelül ugyanennyien később visszatértek, de a kivándoroltak zöme örökre maga mögött hagyta a szülőföldjét. Sz. Kovács Éva, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és Markó György, a Terror Háza Múzeum történészeinek elmondása alapján sok emigráns a menetrend szerinti járatokkal, vasúton vagy távolsági busszal közelítette meg a határt, majd gyalogszerrel folytatta útját.
Mivel a központi hatalom a forradalom napjaiban összeomlott, a határőrök nem igazán törődtek az Ausztria felé áramló tömeggel, de csekély számuk nem is tette volna lehetővé, hogy feltartóztassák a menekülteket. Sőt a később beérkező szovjet erők sem feltétlenül törték össze magukat azért, hogy a távozókat feltartóztassák. A fennmaradt iratok alapján az osztrák hatóságok a forradalom és szabadságharc évében csaknem 154 ezer embert vettek nyilvántartásba. Az emigránsok száma 1957 januárjától drasztikusan csökkent, szoros összefüggésben azzal, ahogy a Kádár János vezetésével újjászerveződő kommunista államhatalom ismét irányítása alá vonta az országot, és hozzálátott a nem sokkal korábban lebontott műszaki határzár telepítéséhez. A vasfüggöny tehát ismét legördült.
„…az 1956-os emigráció tényleg érdekes emigráció. Ha van valahol skálája a vegyes társadalmi, politikai és különböző rétegeknek, itt tömegével megtalálható. Vannak kint munkásemberek, normáért feldühösödött emberek, gyerekek, akik kalandvágyból rohantak világgá, vannak, akik kiérkezésük után két hét múlva megbánták tettüket, mint a kutya, amely kilencet kölykezett. […] Vegyes tehát a társaság, de a zöme munkásember, paraszt vagy értelmiségi, aki egyszerűen jobb egzisztenciát akart magának kint teremteni, vagy begyulladt, mert ott volt, amikor valaki elordította magát, hogy menjenek ki a szovjet csapatok, és félt, hogy emiatt a rendőrség elviszi.” Kádár János Szabó Juliet által a Múltunk című folyóiratban idézett kijelentése kétségtelenül helyesen jellemzi a menekültek sokféleségét, legyen szó akár társadalmi, akár politikai hovatartozásukról. A kutatók szerint alapvetően fiatal emberek, zömmel férfiak, és nagyrészt szakképzett munkások hagyták el az országot. De jelentős számú értelmiségi is távozott: orvosok, mérnökök, egyetemi hallgatók. Sopronról például egy egész évfolyamnyi erdőmérnök emigrált – ők később Kanadába mentek.
Arról, hogy kinek hol ért véget az útja, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának korabeli dokumentumai és az európai vándorlással foglalkozó kormányközi bizottságnak (ICEM) szintén egykorú jelentései tájékoztatnak bennünket. Utóbbiakon jól látszik, hogy a befogadó államok kvótákat állapítottak meg. Először azonban mindenki – rövidebb-hosszabb időt – Ausztriában volt kénytelen eltölteni. Egyeseket táborokban, másokat egyházi és civil befogadóhelyeken, esetleg magánszemélyeknél helyeztek el, miután az osztrák hatóságok őrizetbe vették és kihallgatták őket, illetve rögzítették adataikat, gyakran az ujjlenyomataikat is beleértve.
Az emigránsokat egyebek között arról faggatták, hogy részt vettek-e a forradalomban. Kapcsolatban álltak-e az államvédelmi hatósággal vagy más belügyi szervekkel? Voltak-e katonák? Tagjai-e valamelyik pártnak? A kihallgatás után a menekültek ideiglenes személyi okmányokat kaptak, s kezdetét vette a várakozás. Az ICEM jelentéseiben napról napra feltüntette, hogy az egyes államok a vállalásaikhoz képest ténylegesen hány magyart vettek át. A kvóták tekintetében nagyok voltak a különbségek. Az európai államok közül kiemelkedett Svájc, mivel az alpesi ország tízezer embernek kínált letelepedési lehetőséget.
Jellemzően nem csak a létszám volt megszabva: a befogadók különféle feltételeket támasztottak az emigránsokkal szemben. A franciák például azt, hogy aki oda megy, annak ott is kell maradnia. Az Egyesült Államok pedig elsősorban a politikai menekült értelmiségieket fogadta, s a kutatók előtt ismert olyan eset, amikor valakitől az egészségi állapota miatt tagadták meg a beutazást. Az emigránsok egyébként maguk jelölhették meg a célul választott országot, de a döntésben „toborzók” igyekeztek befolyásolni őket.
A visszaemlékezések szerint különösen aktív volt a bécsi török követ megbízottja, ám neki nagyjából csak ötszáz embert sikerült elcsábítania az egykor Kossuthot és Rákóczit is fogadó államba, miközben százak-ezrek Dél-Afrikába, Ausztráliába, Új-Zélandra vagy éppen Dél-Amerikába vándoroltak ki. A befogadást és a letelepítést az adott állam külképviseleténél kellett kérvényezni, aztán elkezdődött az időnként meglehetősen hosszú várakozás. Olyan is előfordulhatott, hogy valakinek többször elutasították a kérelmét.
Érdemes megjegyezni, hogy az osztrák befogadóközpontokban nemcsak munkástoborzás folyt, hanem mindkét oldal titkosszolgálatai is megtették a magukét. A menekültek közé gyaníthatóan kémek, besúgók épültek be. Ők vagy továbbutaztak, vagy a sorsukra váró menekülteket figyelték. Ennek köszönhetően a magyar hatóságok időről időre értesültek arról, ha valaki megpróbált a már Ausztriában, illetve nyugaton tartózkodó rokonához szökni. Ha az ügynökök jól dolgoztak, az állambiztonság tudta, ki jön, hogy hívják, ismerte a személyleírását, s talán még azt is, hol lépi át a határt. Így a kezdetektől követni tudták az illetőt, felderítették a kapcsolati hálóját, és a kellő időben akár több embert is elkaphattak, hogy aztán bíróság elé állítsák.
A hatalom ugyanakkor – bár nem túl erélyesen, de – igyekezett hazatérésre ösztönözni az emigránsokat. Ennek érdekében rövid idő alatt két amnesztiarendeletet hoztak, az elsőt már 1956-ban, a másikat egy esztendővel később. A fellelhető adatok alapján 11 175 ember tért haza Ausztrián keresztül 1958 nyaráig. Az állambiztonsági levéltárban több száz olyan dossziét őriznek, amelyekben a hazatértek elmesélik, hogy mi történt velük az elmúlt hónapokban. Őket – csakúgy mint Ausztriában, amikor emigráltak – alaposan kikérdezték. A hatóságokat az érdekelte, hogy miért mentek el, s miért tértek haza. Az egyik leggyakrabban elhangzó válasz az volt, hogy kalandvágyból, de voltak, akik a tömeghisztériára, családi vagy lakhatási problémákra hivatkoztak.
Az egyik jegyzőkönyvben pedig az áll: „valami mesés legenda keringett” a nyugati világról, ezt akarta meglátni, megtapasztalni az illető. Azt természetesen senki sem vallotta be, ha részt vett a forradalomban. Ennek ellenére bőven akadtak, akikre a hatalom rá tudta bizonyítani a részvételt az „államellenes bűntényekben”. A hazatérők között volt például a VII. kerületi nemzetőrségből Steiner Lajos és a győri forradalmár, Török István, akiket kivégeztek, míg egy Márton Erzsébet nevű nőt „csak” börtönbüntetésre ítéltek.
Ezzel együtt a kommunista hatalom igyekezett minél sötétebbre festeni az emigráció helyzetét. Könyvek és számtalan újságcikk jelent meg a menekültek sanyarú sorsáról, a nélkülözésről, de az erőszakról is, melynek hol áldozataiként, hol elkövetőiként igyekeztek beállítani őket.A filmhíradó pedig előszeretettel mutatta be 1957–58-ban a hazatérőket. Olyan felvételeket közöltek, amelyeken mosolygós vagy éppen könnyekig meghatott emberek lépnek újra szülőföldjükre. Ezek egyébként nem mindig voltak „megkomponáltak” – sokakat valóban a honvágy húzott haza, nem pedig a beilleszkedés reménytelensége.
Akik viszont az emigrációt választották, jellemzően külön csoportot alkottak a Magyarországról külföldre szakadt magyarságon belül. Ennek oka, hogy az 1940-es években főleg politikai okból kerestek menedéket nyugaton. Horthysták, nyilasok, aztán a polgári oldal üldözöttjei – mind egy-egy klikk. A fiatal ’56-osokat generációs szakadék választotta el tőlük, bár kétségtelen, hogy az idegenben élő magyarok segítették egymást. De számíthattak a befogadó nemzetek segítségére is: egyházak és civil szervezetek jelentős mértékű adományokat gyűjtöttek a vasfüggönyön túlról jött menekülteknek, akiket az tett népszerűvé, hogy felemelték szavukat és fegyverüket a kommunizmus ellen.
Az emigránsszervezetek pedig ezt meglovagolva igyekeztek minden nemzetközi fórumon fellépni Magyarország ügyéért. A nagypolitika viszont néhány év alatt átlépett felettük. Az 1956-osok ügye fokozatosan veszített jelentőségéből, s végül 1963-ban lekerült az ENSZ-közgyűlés napirendjéről. Többek között azok a háttértárgyalások vezettek ehhez, amelyek eredményeként az első nagy amnesztiával megkezdődött a Kádár-kor konszolidációja.
A rendszer azonban sokak számára még így is annyira fojtogató maradt, hogy csak a disszidálásban láttak megoldást. Itt érdemes megjegyezni, hogy 1956-ig a nyugatra szökés bevett módja volt az ügynöktelepítésnek, az évtized végétől azonban ez a módszer már nem működött. A szemben álló felek inkább diplomatáknak álcázva a nemzetközi szervezetekbe ültették be a kémeiket.
1956 viharában számtalan család szakadt szét; rokonokat, néha házastársakat választott el egymástól a Kelet és a Nyugat között húzódó határ. A hozzátartozók néha semmit sem tudtak egymás hollétéről, ilyenkor általában a Vöröskereszt segített a keresésben. Előfordult, hogy enélkül is levelet hozott a postás, fél-egy év vagy egy évtized múlva. A külföldről érkező küldeményeket mindig átvizsgálták, a levelekről adatbázist vezettek a belügyesek.
A kapcsolattartásnak hosszú időn át ez volt az egyedüli módja. Arra, hogy az emigránsok hazalátogathassanak, a 70-es évek közepéig nem nagyon volt mód. Ugyanakkor bolthálózat épült a külhoni magyarokra, akik magyarországi rokonaiknak drágább fogyasztási cikkeket vásárolhattak, a kedvezményezettnek pedig csak annyi dolga volt, hogy bemegy az üzletbe, és átveszi az árut.
Az enyhülés azonban nem érintett mindenkit egyformán. Az 1956-ból okuló hatalom alapos feltárómunkát indított a forradalom leverése után, s nemcsak a hazai, hanem az emigrációba vonult érintetteket is nyilvántartásba vették. Listát vezettek tehát mindazokról, akiknek szerepük volt az őszi eseményekben, viszont a megtorlás elől külföldre menekültek, de azokról is, akik a forradalomban nem vettek részt, viszont külföldön aktív politikai tevékenységet folytattak.
Az előbb említettek közül sokan úgynevezett tiltó névjegyzékre kerültek. A vízumkiadásnál és a határon figyelték, hogy „kompromittálódott” személy ne léphessen az országba. A belügyi szervek azonban nem voltak mindig következetesek. A fennmaradt adatok szerint olykor előfordulhatott, hogy valakit levettek a listáról, majd később visszakerült rá. Ugyanilyen bizonytalanság jellemezte az emigrációból hazatértek, illetve a kimaradók rokonainak megfigyelését. Kire jobban, kire kevésbé dolgoztak rá, míg a rendszer össze nem omlott.
November 1–2.:
Nagy Imre magához kéreti Andropov szovjet nagykövetet, és követeli, hogy az országba érkező újabb hadtesteiket vonják vissza. Közben az oroszok lezárják a repülőtereket. Este nyolc óra előtt a miniszterelnök rádióbeszédet mond, amelyben kinyilvánítja az ország semlegességét. Az esti órákban elhangzik a rádióban Kádár János – még délelőtt felvett – beszéde is, amelyben dicsőséges felkelésnek nevezi az eseményeket, amely kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét. Bejelenti, hogy megszűnik az MDP, a kommunisták új pártjaként pedig megalakul a Magyar Szocialista Munkáspárt. Arra hívja fel a demokratikus pártokat, hogy minden erővel szilárdítsák meg a kormányt. Kádár és Münnich Ferenc még a nap folyamán titokban a szovjet nagykövetségre, majd a Szovjetunióba távozik. A fegyveres harcok lényegében az egész országban megszűntek, s a fővárosi közlekedés is helyreáll a legfontosabb járatokon. Nagy Imre hivatalosan tiltakozik többször is a szovjet csapatok további beözönlése ellen. A rádióban bemondják, hogy mindezek miatt a magyar kormány november elsejével felmondta a Varsói Szerződést. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a magyar kérdés közgyűlési napirendre vételéről dönt november negyedikére. Késő délutánra világossá válik, hogy Kádár János és Münnich Ferenc eltűnt. Apró Antal, Marosán György, Nógrádi Sándor és más sztálinista vezetők a tököli szovjet bázisra távoznak. Napközben kinevezik a szovjet csapatok kivonulásának részleteiről egyeztető delegációt, s azt a kormányküldöttséget is, amely a Varsói Szerződésből való kilépésünk végrehajtásáról tárgyal a szovjet kormánydelegációval. Ezalatt a szovjet vezetés Bukarestben a szocialista országok képviselőivel a fegyveres beavatkozás előkészületeiről dönt, és Kádár János személyében mint az új magyar vezetőről állapodik meg.