– Az Országgyűlés munkaszüneti nappá nyilvánította nagypénteket. A keresztények régi vágya teljesült ezzel?
– Az állam és az egyház XIX. század végi szétválasztástól mostanáig nagypéntek munkanap volt, noha a második világháborút megelőzően a kalendáriumok piros betűvel, ünnepnapként jelölték. Igen hálásak vagyunk, gyakorló keresztyének szerte az országban, hogy az Országgyűlés ezen változtatott. Így a közösségeinknek lehetőségük nyílik zavartalanul ünnepelni, és az ünnepléssel is rámutatni nagypéntek lényegére.
– Az emberek jelentős része ma már valószínűleg nincs tisztában az ünnep üzenetével, csak örül annak. Miről szól a nagypéntek?
– Sokan ismerik talán a mondást, hogy nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Tegyük hozzá: a feltámadásnak, húsvétnak pedig nincs értelme nagypéntek nélkül. A nagypénteki drámában Krisztus megaláztatását látjuk, kínhalálát a kereszten, de a háttérben fölfénylik Isten szeretetének a dicsősége is. Viszont az ember csődjét is meglátjuk, teljes egészében. Az igazat, a legjobbat, a legszentebbet, aki nem köt alkut szeretet és igazság dolgában, félrelöki, elítéli, megsemmisíti az ember. Mégis, itt tárul fel Isten bűntörlő szeretete. A kereszt húsvétra mutat.
– Az egyházi hagyományban ez hogyan mutatkozik meg?
– A hagyomány szerint a nagyheti eseményeket, nagypénteket, a nagyszombati csendet, a húsvétot és a feltámadás örömét böjt előzi meg. Az a negyven nap valójában nem a testről, hanem a lélekről szól. Arról, hogy az ember félreteszi a lényegtelen dolgokat. A nagyböjt lefelé tartó út, látjuk Krisztus szenvedéseit, aztán oda kell állnunk a sír szélére, hogy ezen a sötéten, mintegy a halál árnyékának völgyén át eljussunk a húsvéthoz. A nagyhét maga virágvasárnappal kezdődik, amikor Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk. A húsvétot közvetlenül megelőző napokban a gyülekezetek esti csendességeket, passiójátékokat, elmélkedéseket tartanak. A keresztyének egész valójukkal készülnek a húsvétra.
– Van-e aktuális üzenete a terrorral és üldözésekkel teli világunkban az ünnepnek?
– A tragédia, a halál, a gyász nyomasztó történelmi korszakokban esszenciális sűrítményként zúdul ránk. Ezt érezhették Londonban, Párizsban, Brüsszelben, Szentpéterváron, Stockholmban, és élik át nap mint nap a világnak azokon a tájain, ahol a terror nem esetleges, hanem rendszerszintű, az üldözés pedig mindennapos. Ilyen helyzetekben egyedül Krisztus példája nyújthat vigasztalást. Jézus halála nem véletlen baleset volt, de nem is egy jól megszervezett ármány eredménye. Krisztus halála önként vállalt áldozat. Ha ezt látjuk, megtapasztalunk valamit abból, hogy Isten nem törődik bele abba, hogy a halálé legyen az utolsó szó. Isten ki akar minket szakítani a gonoszság és a fájdalom spiráljából. Ezt szolgálta Krisztus bűntörlő áldozata.
– Mit tehet a keresztény ember ilyen körülmények között. Dacoljon talán a korral?
– A keresztyénség nem dacvallás, hanem a „mindazonáltal” vallása, mégis vallás, vagyis: isteni ígéretben gyökerező hit. Ha a keresztyénüldözésekre gondolok, az első szavam mindig az, hogy adjunk hálát Istennek. Nincsen még olyan messze az a 40-50 esztendő, amikor Magyarországon is szervezett elnyomás alatt éltünk, ami a közeli Oroszországban még távolabbra nyúlik vissza. Az egyház a kommunizmus alatt vértanúk sokaságát adta Európának. Szóval adjunk hálát azért, hogy elmúlt az üldöztetés. De rögtön utána foglaljuk imáinkba azokat, akik ma szenvednek a hitükért. Az államoknak pedig világnézettől függetlenül kötelességük segíteni a hitükért, meggyőződésükért üldözötteket.
– Sokak számára érthetetlen, hogy embereket vallási alapon ölnek meg, de az is, hogy valaki képes feláldozni magát a hitéért.
– Megrendítő a mártíriumban rejlő titok. Az ember „jól felfogott” érdeke, hogy ne legyen Krisztus tanúja, mert tanúból vértanúvá lehet. Amikor Krisztus azt mondta, „elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé”, nem kertelt. Világosan kifejezte, hogy Isten kegyelme életváltoztató erő, de nem kívánja mindenki ezt a kegyelmet, s vannak, akik ölni is készek, hogy másokat megfosszanak tőle. Egy másik alkalommal pedig Krisztus így szólt: Aki tanítványom akar lenni, vegye fel a maga keresztjét. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a keresztyének öngyilkos hajlamú emberek. Élni akarunk, szabadulásért imádkozunk, de ugyanakkor állhatatosságért is esedezünk, hogy ha nincs menekvés, mi is elbírjuk azt a keresztet.
– Egyetért azokkal, akik szerint a terror és az üldözés mellett a nyugati világ erőltetett szekularizációja is veszélyt jelent a kereszténységre?
– Meg kell különböztetnünk a szekularizációt és a szekularizmust. Az előbbi egy történelmi folyamat, sok állomással, vargabetűkkel, az állam és az egyház fokozatos szétválásával. A kereszténység megtanult ezzel együtt élni, nem halt bele, köszöni szépen, jól van. A szekularizmus egészen más. Izmus, ideológia, amelyből hiányzik a szabadság, viszont határozott célokat tűz ki. Például szekularizmusnak nevezhetjük a tudományos materializmus azon tételét, mely szerint a vallás a szocialista fejlődés előrehaladásával együtt magától elhal majd, de ha nem akar, akkor besegítünk neki. És rögtön elindult a nyomásgyakorlás, az üldözés. A szekularizmus követőinek azért nem tetszünk, mert mi, keresztyének mások vagyunk, mi azt mondjuk, van egy emberen túli valóság, és az ember célja, a boldogság Istennél van.
Szabó István püspök
– Itt visszatértünk a dachoz, amire azt mondta, nem megoldás.
– Határhelyzetekben bizonyos fokú makacsságra szükség van, hogy a keresztyénség civilizációs értékei megmaradjanak. De a hit ennél többre mutat. Azért kapaszkodunk Istenbe, mert megízleltük az eljövendő világ jó ízét és erejét, azt keressük, azt akarjuk újra és újra megízlelni. A keresztyének szeretetkeresők. A zűrzavaros világban nem könnyű feladvány jól megélni a szeretetet. Van, aki azt mondja, íme, itt vagyok, tessék engem feltétel nélkül szeretni, de ez nem így működik. Nagyon fontos, hogy össze tudjuk kötni az igazságosságot és a méltányosságot a szeretet parancsával, hogy ne csússzunk bele meddő szentimentalizmusba, vagy hogy a szeretetünk ne legyen a létrontás álarca. A világunk nagyon be van sötétedve, de ne csüggedjünk, mi keresztyének arra hivattunk el, hogy azt mondjuk: mindazonáltal, mégis hiszek Isten világmegváltó erőiben.
– A keresztény egyházakat sokan támadják, amiért iskolákat, szociális és egészségügyi intézményeket vettek át az államtól. Hogyan vélekedik erről?
– Csodálkozom, amikor ezeket a hangokat hallom. A bírálóink úgy hozzák elő a téziseiket, mintha az egyház az elmúlt 2000 év folyamán egy nádasban bujkált volna, most meg előjön és követeléseket támaszt. Szeretnék emlékeztetni, hogy az állami oktatás, egészségügy és szociális ellátás a legújabb időkig nem létezett. Ezeket a feladatokat hagyományosan az egyházak végezték. Ezt a hagyományt szeretnénk folytatni. Az elmúlt években több iskolát tudtunk alapítani és átvenni, mint a megelőző húsz évben. Lényegesen bővült a szociális intézményhálózatunk is. Szerintem ezek a feladatok az egyháznak valók.
– Nem gondolja, hogy egyesek talán attól félnek, hogy az egyházi intézményekben tanuló gyermekek fogékonyabbak lesznek a kereszténységre?
– Gyakorta hallom, hogy világnézeti alapon nem lehet oktatási intézményt vezetni. Ugyanakkor szinte elvárás, hogy segítsük a menekülteket, elesetteket, vagy vegyünk részt a romaintegrációban. Ezeket lehet világnézeti alapon csinálni? A totalitárius rendszerek az oktatást használták fel a befolyásolásra. Akik az egyházat tartják az utolsó totalitárius rendszernek, tévednek. Az a plusz, amit az egyházi iskolák hozzátesznek a neveléshez, hozzásegíti a gyerekeket ahhoz, hogy ne a gyökereiket, hagyományaikat negligáló, önálló gondolkodásra képtelen rabszolgák legyenek. Egyébként ha van ilyen félelem, annak örülök, mert egyházi berkekben sokan fordítva, épp arra panaszkodnak, hogy nem érte meg iskolákat alapítani.
– De a magot elvethetik, nem?
– Igen, de az már Istennek a titka, hogy az igemag kinek a szívében csírázik meg, ereszt gyökeret és hoz jó gyümölcsöt. A magvető feladata borzasztó abszurd: mindenhol vetnie kell, nem nézve, hová hull a mag, és Istenre bízva, hogy mi lesz a mag sorsa.
– Világszerte a reformáció 500. évfordulójára emlékeznek. Az ünnep mentén helyenként a hitviták is megélénkültek. Van még értelmük ezeknek?
– A reformáció megítélését illetően sokféle olvasat létezik. Mohács után a puszta-országot járó reformátorok arról prédikáltak, hogy amíg nem tér meg a nép, itt lesz a török a nyakunkon. Nem sokkal később Pázmány viszont már arról beszélt, hogy addig nem lehet kiűzni innen a törököt, amíg a magyarok vissza nem térnek Rómához. Ha valaki cinikus történetíró lenne, megjegyezhetné: se így, se úgy nem ment el a török. Ez a merev szembenállás szerintem importáru. A magyarok Erdélyben, a tordai országgyűlésen egy olyan toleranciadöntést hoztak, ami évszázadokkal megelőzte a korát. Ha nem is sikerült maradéktalanul érvényt szerezni neki, példaértékű és jól mutatja, hogy a magyar ember e kérdésben inkább megértőbb, józanabb, miközben semmit el nem hagy hitéből, meggyőződéséből.
– Mi az, amiben egyetértés van a felekezetek között?
– A XVI. században a protestantizmus vigasztalást adott, a sokat szenvedett magyarságot elvezette a nagypénteki kereszttől a húsvéti dicsőséghez és a feltámadáshoz. Abban a viharos korban a reformátorok rá tudtak mutatni arra, hogy az evangélium életváltoztató hatással van az emberekre, ezért is kinek-kinek a maga nyelvén hirdették az isteni igét. És ez is nagyon fontos! A reformáció nyelvrobbanással járt: fölemelte a magyar nyelvet. A nemzeti kultúrára gyakorolt hatásokat még a legvérmesebb katolikus barátaink sem vitathatják el.
– Az utóbbi évtizedekben pedig megerősödött az ökumenizmus gondolata. Eljött az idő a nagy egymásra találásra?
– Ha Krisztusnál vagyunk, együtt vagyunk, mert, ahogy a régiek mondták, ahol Krisztus, ott az egyház. Sok heg van rajtunk, tudom. De nem hiszem, hogy ökumenikus szempontból jó döntés lenne beülni egy plasztikai sebészhez, hogy eltüntesse rólunk ezeket. A hegeink alázatossá tesznek minket. Emlékeztetnek rá, hogy az igazság igényének, az igazságért folytatott küzdelemnek is vannak határai. Másrészt az anyaszentegyházat a reformációnál is régebbi hegek borítják. A törések mindig fájdalmasak. Tanuljunk belőlük, nehogy beleszaladjunk egy újabb szakításba. Ugyanakkor felesleges azon töprengeni, hogyan csinálhatnánk vissza az egészet. A kereszténység nem olyan, mint a számítógépes játékok. Nem arról szól, hogy ha rosszul áll a szénánk, újrakezdjük. Krisztussal mi újat kezdünk. A feltámadáskor Jézus sem újrakezdte az életét, hanem újat kezdett.
