– Gyorsan változó, zűrzavaros időket élünk. Mit jelent ma a KÉSZ élén állni?
– Úgy tekintek erre a feladatra, mint a középkori katedrálisépítők a sajátjukra. Ha egy fiatalember csatlakozott hozzájuk, látta, hogy mit tettek az elődök, tudta, mi a céljuk, de azt is, hogy az ő életében ezt még nem fogják elérni. Ez a tény azonban nem tántorította el az építőmunkától. Elnökségem is csupán egy fejezete a KÉSZ építkezésének, amelynek legfőbb célja a keresztény/keresztyén magyar közösség megtartása a Kárpát-medencében és azon kívül is, a szórványmagyarság köreiben. Olyan munka ez, amely az idők végezetéig tart, mert ahogy a Máté evangéliumában szerepel, nem tudjuk „sem a napot, sem az órát”.
– Görögkatolikus parókus még nem volt a szervezet elnöke.
– Így van. A KÉSZ alapítója Csanád Béla egyetemi tanár és római katolikus pap volt, utána Osztie Zoltán belvárosi plébános vette át a szervezet vezetését, aki húsz év után döntött úgy, hogy ideje az őrségváltásnak, és engem jelölt a megtisztelő posztra, amit a küldöttgyűlés elfogadott és megerősített. Szervezetünk karakterénél fogva egy civil evangelizációs egyesület, ezért az elnöke a kezdetektől fogva gyakorló pap, akit egy világi társelnök – esetemben Galgóczy Gábor – és az elnökség segít. Az elnökség feladata két pilléren nyugszik. Az egyik a helyi csoportok segítése, látogatása, kapcsolataik erősítése, tevékenységük összefogása. Magyarországon több mint hetven, a határon túli közösségekben további negyven csoport van a társszervezetek kötelékeiben, amelyek helyben fejtik ki a hatásukat. Vezetőként ugyanezt országos és nemzeti szinten kell megvalósítanunk.
– Az elcsatolt részek magyarságával nem akadályozzák a kapcsolattartást?
– Az uniós tagországokkal a határok átjárhatósága miatt könnyű dolgunk van. Kárpátaljával és a Délvidékkel valamivel nehezebb a kapcsolattartás, de ott sem akadályozzák a működésünket, és egyetlen olyan helyzettel sem találkoztunk, amit ne lehetett volna kis leleményességgel megoldani. A külhoni magyarság ma már nem minden esetben szorul anyagi támogatásra, sokkal nagyobb szükség van a lelkiekre és szellemiekre, a nemzeti összetartozás tudatának erősítésére. Erre pedig a személyek és a közösségek közötti kapcsolattartás a leghatékonyabb.
– Milyen szoros a kapcsolatuk a nemzeti identitás megőrzésében fontos szerepet vállaló egyházakkal?
– Csoportjaink függetlenek, de a missziós cél miatt a helyi egyházi közösségekkel minden esetben szorosan összekapcsolódnak. Tevékenységünk összhangban van azzal a határon túlmutató külpolitikával, amelyet a magyar kormány is követ, amikor támogatja az anyaországban élő iskolások táboroztatását az elcsatolt nemzetrészeknél. A Krisztus-hit terjesztése és védelme mellett nagyon fontos, hogy találkozzunk a határon túli magyarsággal. Egy általános iskolás diáknak maradandó tapasztalat lesz, hogy bár átléptünk egy határt, utazunk még több száz kilométert, de továbbra is magyarul beszélnek az utcán és imádkoznak a templomban.
A görögkatolikus parókus szerint a gyökerekhez való ragaszkodás megerősíti az európai felekezeteket
– Túl a helyi körök munkáján, a nemzetpolitika alakulására is hatással tudnak lenni?
– A KÉSZ nemzetben gondolkodik, nem csak országban. Most jelent meg az Idők jelei 2016. című vitairatunk, amelyet a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülettel és a Professzorok Batthyány Körével együtt készítettünk, és amit Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere mutatott be a napokban. A kötetben a keresztény magyar értelmiség szakértő képviselői mondanak véleményt az egész magyarság egészét érintő ügyekről. Ha politikai vezető lennék, biztosan nem hagynám olvasatlanul ezt a kötetet, mert tizenhat fejezetében szó van az egészségügyről, a nemzettudatról, a korrupcióról, a közjóról, az etikus gazdaságról, a cigányság helyzetéről vagy éppen az élet védelméről is.
– Ami a kereszténység jövőjét illeti, egyre több a lemondó hang, a hívek száma állítólag fogy, a támadás minden oldalról erős. Ön mégis miben bízik?
– A környezetünkben csakugyan szaporodnak az aggasztó jelek és tapasztalatok. De ha túltekintünk Európa határain és globálisan nézzük a kereszténység helyzetét, nincs okunk általános aggodalomra, hiszen Dél-Amerikában, Afrikában, a Távol-Keleten a kereszténység él és virágzik. Európában, különösen a nyugati országokban sok a gond, amire a migráció még erősebben rávilágított, de egy keresztény ember soha nem lehet pesszimista, mert ha leszegjük a fejünket, sosem látjuk meg a kivezető utat. Bíznunk kell Isten emberszerető kegyelmében, és abban, hogy ezek a negatív jelenségek hosszú távon a javunkra válnak, kiváltanak egy olyan ellenhatást, amelynek eredményeként igenis megerősödik – talán nem számarányában, hanem elhivatottságában – az európai kereszténység. A mi személyes szerepünk az, hogy kovásza legyünk a helyi közösségeknek. És a kovász nem arról híres, hogy nagy, hanem hogy hatékony. Hitből fakadó példás életvitellel, a jó értelemben vett radikalizmussal és konzervativizmussal, azaz a gyökerekhez való ragaszkodással és az evangélium értékeinek megőrzésével tehetünk a hanyatlás ellen.
