Sokan hiszik azt, hogy egy-két hónap alatt lezajlik a gyász neheze. A külvilág is ezt várja el a gyászolótól. Furcsának találják, akinek gondolatai még ezután is ekörül forognak. Holott valójában ritkán zárul le egy éven belül a gyász teljes folyamata, az érzéseket az egymást követő ünnepek (házassági évforduló, születésnap) újra és újra felerősíthetik, és az is természetes, ha az első évforduló ismét szomorú érzéseket hoz elő.
A sokk a halál bekövetkezése után általában egy-két napig tart, és jellemzően akkor is átéli a gyászoló, ha már hónapok óta tudta, hogy el fogja veszíteni a hozzátartozóját. A sokk bénult, ködös érzéssel társulhat, előfordulhat például, hogy valaki nem tud sírni, ami ijesztő lehet, pedig természetes. Ezt követi az összeszedettség, szervezettség kontrollált időszaka, amely a temetés szervezésével, ügyintézéssel telik. Sokan azt hiszik, ezután már könnyebb lesz, pedig a tudatosulás időszaka több hónapig, sőt fél évig is eltarthat érzelmi zűrzavarral, regresszióval (a gyermeki érzésvilágba való visszacsúszás) kísérve.
Ebben az időszakban előfordul, hogy a gyászolót annyira foglalkoztatja az elhunyt, annyira erősek az érzelmek, hogy szinte vizuálisan megjelenik előtte a hozzátartozója, vagy sokat álmodik vele. Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének docense – akinek véleménye a Semmelweis.hu oldalon olvasható – szerint ezek szintén a normál gyász körébe tartoznak. A szakemberek megtapasztalják, hogy a gyászoló akár olyan vélt vagy valós testi tüneteket is produkálhat, amelyek az elhunyt utolsó időszakát jellemezték. Átlagosan fél év után kezdődik egy átalakulás, és a gyászoló kezd nyitni a külvilág felé.
A folyamatban sokat segíthet a gyásznapló, amelyben lehet írni a mindennapokról, különös tekintettel az elhunyttal kapcsolatos érzésekre. Hegedűs Katalin legutóbb megjelent könyvében ilyen (anonimizált) gyásznaplókat elemzett. Azt találta, hogy a normál gyász lefolyása során nagyon hasonlók az érzések, amelyeken keresztülmennek a gyászolók, kortól, nemtől függetlenül megjelennek a különböző stádiumok. A normál gyásztól megkülönböztetik a szakemberek az úgynevezett komplikált gyászt, amelyre hajlamosíthat a váratlan vagy erőszakos halál, a gyermek elvesztése vagy például ha a gyászoló hajlamos a depresszióra. Ilyen esetben előfordulhat a késleltetett gyász éppúgy, mint a bagatellizáció vagy a túlzott, elhúzódó gyász.
Az egyetemi docens szerint a végstádiumú betegek általában tisztában vannak az állapotukkal akkor is, ha nem beszélnek erről, viszont őszinte beszélgetések nélkül egyedül maradnak a félelmeikkel, szorongásaikkal, és minden fél megfosztja magát a búcsúzás lehetőségétől is. Ilyen helyzetben a természetesség a legjobb: beszéljünk ugyanúgy szerettünkkel (betegünkkel), mint korábban. Akkor tudunk igazi segítői lenni a legsúlyosabb állapotú betegnek, ha nem félünk a vele való beszélgetéstől.
Nagyjából a nyolcvanas évek közepén kezdték vizsgálni, hogy miként dolgozzák fel a nők és a férfiak a gyászt. A kutatók azt tapasztalták, hogy a nők érzelmi oldalról közelítik meg, erőteljesen megélik érzelmeiket, amelyeket sokszor ki is fejeznek. Kibeszélik a fájdalmukat, ritkábban menekülnek italhoz, droghoz, cigarettához. Könnyebben megtalálják azokat, akik segíthetnek nekik. A férfiak ellenben sokkal racionálisabbak, inkább magukba fojtják az érzéseiket, gondolataikat. Ez a különbség nagyon sok problémát jelent abban az esetben, amikor közös veszteség ér két embert.
Pilling János, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézet munkatársa nyilatkozta a közelmúltban, hogy ha például egy szülőpár a közös gyermekét veszti el, ugyanazt a fájdalmat másként élik meg. Emiatt nő meg a válások száma – akkor is, ha nem egyetlen közös gyermekét vesztette el az anya és az apa –, miközben éppen egymást kellene segíteniük. Minden gyász megélése hasonló lélektani folyamatokon alapul, de a gyermek halálának számos specifikuma van. Ilyen, hogy a gyerekek, a fiatalok elvesztése sokkal kevésbé elfogadható, mint az időseké.
A közelmúltig nyilvános volt, ma viszont elrejtjük a gyászt. Ez általános jelenség a nyugati kultúrkörben, ahol a halál intenzív hárítása, tagadása alakult ki, ami megnehezíti a feldolgozást. Manapság nem illik feketében járni, miközben a fekete ruhának lélektani szerepe volt és lenne manapság is – ezzel tudatosította magában az ember, hogy még nem telt le a gyásza.