Az ember azt gondolná, már csak az oxigénszegény levegő, a végtelen hegycsúcsok, az adrenalin és a dopamin az, ami előfordul több ezer méter magasan. Pedig a hegymászókat az úgynevezett „flow” élményből sokszor egy oda nem illő „természeti elem” zökkenti ki.
A környezetszennyezés a világ azon pontjait is elérte, amelyeket eddig érintetlennek hittünk. A debreceni származású Radics Tamás magashegyi túrázó számtalan alkalommal botlott bele a legkülönfélébb tárgyakba.
– Már az első mászásom alkalmával megdöbbentett az emberi igénytelenség és a nemtörődömség elképesztő mértéke.
A hegymászók, a komolyabb túrázók elvileg egytől egyig természetszerető emberek, akik nagy figyelmet fordítanak a környezet megóvására – mondta kérdésünkre, majd felidézte, hogy a tiroli deklaráció előírja a hegyvidékek ökológiai értékeinek, természeti szépségének védelmét. A nemzetközi egyezmény passzusai nagyon ritkán érvényesülnek maradéktalanul. Az Alpokban és a Pireneusokban szinte egyáltalán nem fordul elő szemét, a Tátráról és a Kárpátok más részeiről viszont ez már nem mondható el.
– Az expedíciós helyszínek közül kevés pozitív példát tudok mondani. Ezek egyike az Aconcagua Dél-Amerikában – egy gyönyörű hétezres hegy Argentína és Chile határán. Ha ott szeretnél mászni, magaddal kell vinned egy kis műanyag tárolót, amelybe elvégezheted a dolgodat, majd azt az expedíció végén le kell adni, és megnézik. Ha nem kielégítő a mennyiség, megbüntethetnek – idézte fel Radics Tamás. Tapasztalatai szerint olyan helyeken, mint a Pamír vagy a Tien-san Közép-Ázsiában, előre megfizettetik az úgynevezett ecology feet. Ez az ára annak, hogy az ember a hegyen végezhesse el a dolgát.
– Állítólag az így befolyó összeget a hegyek „tisztán tartására” fordítják. Hangsúlyozom, állítólag… – jegyezte meg a magashegyi túrázó.
Radics Tamás a mindennapokban geológus, és a Debreceni Egyetemen tanít. Ugyanakkor számos expedíción van túl: bejárta a Kárpátokat, a Himaláját és Közép-Ázsia azon vidékeit, ahol – szavai szerint – sokszor úgy érezte, megállt az idő. Az egyik legelevenebb élménye Kirgizisztánhoz kötődik. – Néhány éve a Pamírban, a Lenin-gleccseren jártam, ahol egy gáztűzhellyel találtam magam szemben. Valaha egy tábor lehetett a területen, amiből a legnehezebb tárgyat hátrahagyták.
Ennél bizarrabb látvány tárult elém az Elbruszon, a Kaukázusban, ahol négyezer méter közelében egy felrobbantott tankba botlottam. A Tien-sanon pedig egy lezuhant helikopter roncsával néztem farkasszemet. Ezeket mind otthagyják, pedig abból a pénzmennyiségből, amit a mászóktól bezsebelnek, bőven futná az elszállításra – tette hozzá.
Bár a szenvedélyes túrázó úgy véli, a jogszabályok és a józan ész felett sokszor győzedelmeskedik az emberi felelőtlenség, mégis optimista. – Azt gondolom, akik szeretik és tisztelik a hegyeket, akiknek rend van a fejében, a lehetőségükhöz mérten óvni fogják a természetet, és ezt a szemléletet közvetítik a külvilág felé. Idővel remélhetőleg egyre többekre ragad át valami a személyes példájukból – fogalmazott. Aztán hozzáfűzte: a Közép-Ázsiában élő emberekkel kapcsolatban is különböző tapasztalatai vannak.
A felkapott helyekre jellemző, hogy a Nyugat már betette a lábát, és egyre több beruházás történik, ami megélhetést biztosít ugyan a környékbelieknek, de a környezetvédelemre nem feltétlenül ügyelnek. Míg azok a szegény pásztorok például, akik a hegyoldalakon legeltetik az állataikat, harmóniában élnek a természettel.