– Valahol úgy utalt magára, hogy „pacifista keresztes”. Mit ért ezalatt?
Azbej Trisztán: – Azt, hogy a cselekvő szeretet harcosa szeretnék lenni.
– Ennek jegyében vállalta az üldözött keresztények megsegítéséért felelős helyettes államtitkári posztot?
A. T.: – Ez az ügy személyesen is érint engem. Örmény felmenőim vannak. Az örmény volt az első nép, amelyik felvette a kereszténységet, ám ezért az évszázadok során sok-sok üldöztetésnek, sőt, népirtásnak voltak kitéve. Meghatározó volt az életemben az is, hogy közel négy éven át diplomataként szolgáltam a Közel-Keleten. Ez idő alatt nagyon erős, személyes kapcsolatba kerültem szentföldi keresztény közösségekkel. Akkor kezdtem el igazán a szívemen viselni a sorsukat. Magánemberként adományokat gyűjtöttem egy betlehemi, egyházi gyógypedagógiai központnak. Nagy lelkesedéssel fogadtam a hírt, amikor meghallottam, hogy a kormányzat létrehoz egy nehéz helyzetben levő keresztény közösségekkel foglalkozó szervezetet. De a Gondviselés is kellett ahhoz, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumához kerüljek, és végül felkérést kapjak a helyettes államtitkárság vezetésére.
– Miképp kapcsolódik a Hungary Helps program munkája a helyettes államtitkárságéhoz?
Heltai Péter: –A Hungary Helps program égisze alá tartozik Magyarország összes nemzetközi fejlesztési együttműködési projektje és humanitárius akciója, így azok is, amelyekkel a helyettes államtitkárság az üldözött keresztények ügyében kiemelten foglalkozik. Ezek az akciók is, mint az iraki Tell-Aszkuf település újjáépítése, 580 millió forintos magyar hozzájárulással, vagy az Erbíl város keresztény negyedében, szintén a kormány és a Magyar Katolikus Egyház 200 millió forintos támogatásával felépülő iskola mind a program részei, ugyanakkor – mivel egyben üldözött keresztény közösségek megsegítéséről van szó – szoros az együttműködés a helyettes államtitkár úrral.
– Az elmúlt hetekben az ellenzéki sajtóban több olyan vélemény is megjelent, melyek szerint a Hungary Helps csupán egy fantomszervezet, mögöttes tartalom nélkül. Mi az, amit ezzel szembe tudnak állítani?
H. P.: – Az előbb említett erbíli iskola újjáépítése, amelyet nemcsak keresztény, hanem muszlim gyerekek is használhatnak majd, vagy Tell-Aszkuf városának fejlesztése mind-mind olyan munkák, amelyek komoly tartalommal bírnak. A projektek száma pedig bővül, legközelebb például Nigériába megy egy delegáció, hogy felmérje az ottani szükségleteket és lehetőségeket. Szívesen szervezünk találkozókat a kétkedőknek azokkal a hazánkban tanuló ösztöndíjasokkal is, akik olyan területekről érkeztek, ahol keresztény hitüket nehéz megélni. Az ösztöndíjprogram számukra az életet jelenti, családjuknak és helyi közösségüknek pedig a jövő kulcsa lehet. De utazó nagykövetként az is a feladatom, hogy megmutassam a világnak: Magyarország egy szolidáris ország, a magyarok tudnak és akarnak segíteni az elesetteken, hogy békében és méltó módon tudjanak élni a lakóhelyükön. Ez az elgondolás szöges ellentétben áll Soros György és az unió egyes vezetőinek terveivel, amelyek közös eleme a migránsok betelepítése, amivel nemcsak Európának, de a válság sújtotta régióknak is óriási károkat okoznak, hiszen a segítséget oda kell vinni, ahol baj van.
A. T.: – Az anyagi segítség mellett az erkölcsi kiállást értékelik a legjobban a helyi közösségek, legalábbis ez derül ki a visszajelzésekből. E tekintetben fontos, hogy a helyettes államtitkárság a Hungary Helpsszel együttműködve azon dolgozik, hogy létrehozzon egy nemzetközi kapcsolati hálót, amely összeköti az üldözött keresztény közösségeket azokkal az országokkal és szervezetekkel, amelyek segíteni tudnak. Visszatérve a kritikákra: a nehéz helyzetben levő keresztény közösségektől kapott visszajelzések alapján a támogatásunkra égető szükség van, és a programjaink hatásos segítséget adnak. A bírálóinknak nem szabad elfelejteniük, hogy mindezt úgy érjük el, hogy a magyar kormány által létrehozott program kísérleti, és a kísérleti jellegből fakad, hogy nincs előttünk példa, amit követhetnénk, magunknak kell megtalálni a járható utat. Ugyanakkor azzal a felelősséggel dolgozunk, hogy a program nem vallhat kudarcot, hiszen rengeteg embert érint.
– Amikor egy évvel ezelőtt a magyar kormány létrehozta a helyettes államtitkárságot, ez világszerte felkeltette a sajtó érdeklődését. Sikerült felülni a hullámra, és kihasználni a nagy médiaérdeklődést a nehéz sorsú keresztények ügyének megsegítésére?
A. T.: – Sajnos, az érdeklődés nagyon hamar kihunyt. A keresztényüldözést a nyugati világban a hallgatás fala övezi, pedig nagyon súlyos problémáról van szó. Óvatos becslések szerint több tíz millió olyan keresztény ember van a világban, aki hátrányos megkülönböztetést, esetenként üldöztetést szenved el a vallása miatt. Öt, a hite miatt üldözött emberből négy keresztény. A mi küldetésünk az, hogy felerősítsük ezeknek a közösségeknek a hangját, hogy végre észrevegye őket a világ. Célunk, hogy a szenvedő keresztények ügyét olyan nemzetközi szervezetek elé vigyük, mint az ENSZ, az Európai Unió vagy a Hágai Nemzetközi Bíróság.
– Más nyugati országok, politikai szervezetek sem keresték meg önöket azzal, hogy együttműködnének Magyarországgal ebben az ügyben?
H. P.: – A magyar kormány egyedülálló a nyugati országok között azzal, hogy kormányzati szinten, egy helyettes államtitkárság megszervezésével felvállalta az üldözött keresztények ügyének képviseletét, és hogy a fejlesztéseit és humanitárius akcióit összefogó programjában kiemeli a témát.
– Említette, hogy adott esetben nemcsak keresztényeket érint a segítség, hanem muszlimokat is. Az elmúlt évek után még működhet az együttélés?
H. P.: – A Közel-Keleten úgy tartják, ha magunkhoz emelünk egy marék homokot, érezni fogjuk rajta a keresztények vérének szagát. Kemény mondás, és több évszázad tapasztalatát hordozza magában. Mindezzel csak azt szeretném mondani: ahogyan a konfliktusok sem mai eredetűek, a keresztény közösségeket a rendszeres üldöztetés erőssé, egységessé kovácsolta. Az együttélés mégsem lehetetlen, ennek is látjuk szép példáit, noha európai fejjel felfoghatatlanul nehéz. Az említett erbíli iskola vegyes iskola lesz, Basar Warda, Erbíl káld katolikus püspöke kérésének megfelelően, ahol muszlim gyerekek fognak együtt tanulni keresztény fiatalokkal azért, hogy az emberi kapcsolatokon keresztül is csökkenthessék a két közösség szembenállását. Ez is azt feltételezi, hogy az érsek ismer olyan muszlimokat, akik beadnák gyermekeiket vegyes iskolákba, ahol a békés együttélésre nevelik a fiatalabb generációkat.
A. T.: – A támogatásaink nem diszkriminatívak, a segítségünket bármilyen vallású ember élvezheti. Kiemelten azért foglalkozunk a keresztényekkel, mert ők a háború elfeledett gyermekei, akiknek szenvedéseiről nagyon keveset tud a nagyvilág. Másrészt összeköt minket a Krisztus-hit, a jézusi tanítás, amire felépült a nyugati és benne a magyar kultúra, valamint az ősi közel-keleti és harmadik világbeli keresztény közösségek is.
– Legutóbb a kurd népszavazás mutatott rá arra, hogy a válságrégiókban az állam tényleges hatalma nem terjed ki minden országrészre, az országhatárok nem feltétlenül léteznek a szó klasszikus értelmében. Hogy lehet ilyen körülmények között dolgozni?
H. P.: – A Hungary Helps számára az a legfontosabb, hogy az adott régió helyi szereplőivel alakítson ki jó kapcsolatot. Az egyházi vezetőkkel, a jelen lévő civil szervezetek képviselőivel. Ők azok, akik tudják, hogy mire van szükség és hogyan lehetne segíteni. A helyettes államtitkárral nemrég Rómában jártunk, az Aid to the Church in Need, a világ egyik legnagyobb segélyszervezetének konferenciáján, ahol a Ninivei-fennsík egyik keresztény vezetője elmondta: rengeteg keresztény él ott, de sokan kényszerültek elhagyni lakhelyüket. Elmondása alapján sokat köszönhetnek Magyarországnak, hiszen a magyar kormány nemcsak konferenciákat tart, hanem gyorsan és hatékonyan segít a válságrégiókban élők problémáin. Nagyon jó érzés volt akkor és ott magyarnak lenni, hiszen többször is hangsúlyozták hazánk részvételének jelentőségét az iraki újjáépítési akciókban. Látszott, hogy számítanak ránk, és nagyra értékelik Magyarország bátor kiállását a háborúk károsultjai és az üldözött keresztények mellett.
– A kereszténység a remény vallása, s az agyonidézett szólás szerint a remény hal meg utoljára. Az önök megítélése szerint milyen esélyük van a Közel-Keleten élő keresztényeknek a megmaradásra?
A. T.: – Az említett konferencián részt vevő, a válságrégiókból érkező vallási vezetők azt mondták, hogy a Ninivei-fennsíkról elüldözött keresztények fele kész lenne visszatérni eredeti lakhelyére, ha látnák a megfelelő élet perspektíváját. Ez nagy szám, de ha arra gondolunk, hogy megfeleződhet az iraki keresztény közösség, akkor a számok elszomorítóak. Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni. Mindenesetre az a meggyőződésem, hogy rajtunk, a mi szolidaritásunkon is múlik, hogy mit hoz a jövő a közel-keleti vagy az afrikai keresztényeknek.
– Mindketten olyan feladatot vállaltak, amely rövid távon számtalan buktatót rejt magában, és az eredményei talán csak hosszú évek, több évtized múlva lesz lemérhető. Ez nem zavarja önöket?
H. P.: – A humanitárius segítségnek már rövid távon is láthatjuk beérni a gyümölcseit, gondoljunk csak az erbíli iskola felépítésére vagy a határon túli gyerekek magyarországi táboroztatására. Az arcukon látszik, hogy a Magyarországon szerzett élményeket sosem felejtik el. Lehet, hogy a diplomáciai sikereket csak tíz év múlva fogjuk érzékelni, de ez engem nem csüggeszt el. Az, hogy segíthetünk másokon, felbecsülhetetlen és minden kockázatot megér.
A. T.: – A helyettes államtitkárság nemcsak azért egyedülálló, mert olyan tevékenységet folytat, amire más nyugati országban nem találunk példát, hanem azért is, mert az összes munkatársa a szakmai elhivatottságon túlmutató, mélyen gyökerező személyes elhivatottságot érez, beleértve a felettes állami vezetőinket egészen Balog Zoltán miniszterig és Orbán Viktor miniszterelnök úrig is. Az, hogy mikorra érik be kívülről is láthatóan a munka gyümölcse, másodlagos, az elsődleges szempont, hogy segíthessünk keresztény testvéreinknek.