– Elképzelhető, hogy filmbe illő életútja hamarosan valóban mozivászonra kerül. Elárulna valamit a tervekről?
– Egyre határozottabb formát öltő tervekről van szó. Én személy szerint azt szeretném, ha Koltay Gábor rendezné a lágeréletünkről szóló filmet, ugyanis teljesen azonosulni tudok a Horthy Miklós kormányzó című dokumentumfilmjének a szellemiségével.
– Az életéből, a Gulág lágereiben töltött éveiből melyek voltak a leginkább regénybe illő momentumok?
– Nagyon sok volt. Már a kálváriám elején csodával határos módon maradtam életben. A második világháború utáni években fegyveres harcot szerveztünk a szovjet hadsereg ellen. Szovjet katonákat fegyvereztünk le, lőszervagonokat raboltunk ki, emlékműveket robbantgattunk – ezekre a dolgokra büszke is vagyok. Amikor – hosszabb megfigyelés után – 1947-ben letartóztattak és elhurcoltak a Szovjetunióba, nem sok jóra számíthattunk. Ám óriási szerencsénkre a kihallgatás nagyjából három hónapja alatt ott eltörölték a halálbüntetést. A következő év január 8-án érkeztünk meg első lágerünkbe, ott tudtuk meg, hogy az év elejétől visszaállították. Mivel már el voltunk ítélve, az intézkedés nem érintett bennünket, mégis hátborzongató volt ezt megtudni.
„A találékonyság, kreativitás az egész magyarságra jellemző”
Fotó: Havran Zoltán
– A szerencsére a későbbiekben is szüksége volt, hiszen a Gulág táboraiban a náci haláltáborokhoz hasonló körülmények várták az embereket, és sokan a munkaszolgálatban vesztették életüket.
– Ez így van. Nekem is nagyon kemény volt az első év, gyáralapokat ástunk, lefagyott a lábujjam is, és 44 kilóra fogytam, ráadásul köztörvényesekkel voltam összezárva. Később elrendelték, hogy a politikai foglyokat el kell választani a fegyencektől, ezért Karagandába vittek, ahol egy húszezer fős lágerbe kerültem.
– A lágerből történő szabadulása után hamarosan már tűzoltóparancsnokként dolgozott Kazahsztánban, egészen 1960-ig. Mi az oka annak, hogy nem rögtön Magyarországra vezetett az útja?
– Sztálin halála után Hruscsov lett a szovjet vezető, és nagyon gyorsan bekövetkezett az enyhülés. Elkezdték felhizlalni, felöltöztetni a rabokat, akiket két szakaszban, 1953 őszén és 1955 második felében terveztek hazaszállítani. Engem azonban 1954-ben, mint kiskorú bűnelkövetőt, egyszerűen kitettek a lágerből hetedmagammal. Mindössze egyhavi ellátmányt kaptunk rubelben, és megadták a moszkvai magyar nagykövetség címét. Még mindig az irataimra vártam, miközben találkoztam a volt lágerparancsnokommal, aki elvitt a tűzoltósághoz. Több barátom figyelmeztetett, hogy Rákosiéknak nem kellek majd lágerből szabadult emberként, sőt veszélybe is kerülhetek, próbáljak munkát szerezni valahol.
– Ezek szerint akkoriban enyhébb volt a diktatúra a Szovjetunióban, mint Rákosi alatt Magyarországon?
– Igen, mivel Hruscsov hatalomra kerülésével az ottani emberek azt érzékelték, hogy megszűntek a sztálini gazemberségek, emellett a Szovjetunió peremkerületén elhelyezkedő Karagandában sokan a szocializmusba születtek bele, és nem tudták, hogy másmilyen is lehet a világuk. Mint amnesztiával szabadult rabot nagyon nagy tisztelettel, szeretettel fogadtak a tűzoltócsapatban. Hat évig voltam parancsnok, amikor eljöttem, sírtak az embereim.
– Végül hazatért. Beigazolódtak a félelmei?
– Sajnos igen, bár már nem a Rákosi-, hanem a Kádár-rezsim áldozata lettem. Mire 1960-ban hazajöttem, mindenéből kisemmizték a családomat, elvették a házunkat és a földünket. Később rendeződött az életem, húsz éven át szinkrontolmácsként dolgoztam.
– A Szovjetunió felbomlása után két orosz vezető, Borisz Jelcin és Vlagyimir Putyin is kitüntette, bocsánatkérésképpen a gulágon töltött éveiért.
– Valóban így van, és mindkét díjat nagy becsben tartom. Még az elmúlt évezredben, 1998-ban Jelcin a legnagyobb orosz állami elismeréssel, a Barátság-renddel tüntetett ki, amelyet egyébként itthon másnak még nem ítéltek oda. Putyin már elnökként, 2000-ben adományozta nekem a Moszkva 850 elnevezésű emlékérmet, amelyet csak kis számban bocsátottak ki az orosz főváros alapításának évfordulójára. Ez utóbbi díjat összesen húsz külföldi kapta meg rajtam kívül.
– Az ellenzéki sajtó a Putyin neve által fémjelzett vezetést a szovjet rendszerrel azonosként próbálja beállítani, ám ennek már a fentiek is ellentmondanak. Egyetért ezzel?
– Teljes mértékben. A szovjet rendszer legfőbb jellemzője az volt, hogy hazugságra épült. Nemzedékek nőttek fel például az Aurora-sztorin, hogy a hajóról leadott ágyúlövés adott jelt a dicsőséges forradalom kitörésére. Ezzel szemben egy lövés sem dördült el az Aurorán, és a Téli Palotában sem volt már senki, tehát nem volt kitől elfoglalni. Ugyanakkor a mai Oroszország még nem is lehetne nyugati típusú demokrácia, hiszen hetven évig éltek rendkívül szigorú önkényuralom alatt az ottaniak. Nem lehet hirtelen a lovak közé dobni a gyeplőt, és hagyni, hogy az emberek mindenben azt csinálják, ami nekik tetszik. Putyin okos, mert belátva az előbbieket, igyekszik népét kordában tartani, ami elég nehéz feladat.
– Az ön által elmondottakat támasztja alá az is, hogy Szolzsenyicin is elismerte Putyin politikáját, aki a gulág leghíresebb íróját is kitüntette. Nemzetközi kitekintésben egyébként mit gondol Oroszország geopolitikai szerepéről és Magyarországhoz való viszonyáról?
– A saját érdekeikért kiálló, erős nemzetállamok fontosak a mai világrendszerben, és hazánknak Oroszország stratégiai jelentőségű, elsősorban gazdasági szempontból. Ezért fontos, hogy kiegyensúlyozott viszonyt tartsunk fel ezzel a nagyhatalommal is.
– Miként látja Magyarország helyét Európán belül?
– Szerencsés történelmi időben vagyunk, hogy van egy Orbán Viktorunk, aki kiváló képességű, bátor politikusként szembe mer menni a balliberális széljárással. Európa vezetése meg akar felelni Soros Györgynek és szervezeteinek, amelyeknek az a fontos, hogy minél több migráns jöjjön, minél több kifacsarható munkaerő legyen és minél több pénzt termeljenek. A kontinens néptömegei azonban lassan szembesülnek azzal, mi a különbség a két tábor között, és a legtöbben a magyar miniszterelnök pártjára fognak állni.
– Ennyit nyomhatnak a latban egyetlen személy képességei?
– A találékonyság és a kreativitás valójában az egész magyarságra jellemző, ám ez főleg a szorongatott, nehéz helyzetekben jön elő. Például az 1956-os forradalom és szabadságharc az egész világon egyedülálló volt abból a szempontból, hogy bár nem volt vezetője, mégis teljesen tiszta maradt, kizárólag az elnyomás ellen léptek fel a felkelők. De számos történetem van a lágerből is a magyar virtus szemléltetésére.
– Említene néhány példát?
– Jómagam például még az érettségi letétele előtt kerültem a szovjet lágerbe, mégis mindenféle előképzettség nélkül olyan szintre tudtam fejleszteni a rajzkészségemet, hogy másfél év alatt valósághű portrékat készítettem a tábor vezetőiről és befolyásos fogolytársaimról. Ennek köszönhettem, hogy nem kellett közmunkára mennem, és továbbképezhettem magam.
– Széles körben ismertek Puskin- és Lermontov-fordításai is, valamint az, hogy a Gulág lágereiben tanulta meg az orosz nyelvet.
– Valóban, a láger előtt sem az orosz irodalmat, sem a nyelvet nem ismertem. Ám számos magyar fogolytársamat is említhetem, akik találékonyságuk révén boldogulni tudtak, sőt hírnévre tettek szert a táborban. A húszezres láger 150 magyar lakójából mindössze húsznak nem volt olyan szakmája, amit ott hasznosítani tudott volna. Például Ternai István honvéd főhadnagy rabtársam, aki korábban soha nem járt pékség közelében, miután megkapta a lehetőséget, hogy ott dolgozzon, egy hónap alatt a tábor legjobb pékjévé nőtte ki magát, és brigádvezető lett. Fél évvel később a lágerparancsnok a saját kocsijában vitte be Pistát a városba, hogy mutassa meg a pékeknek, hogyan kell jó kiflit és zsemlét készíteni. Ezenkívül magyar volt a tábor legtekintélyesebb orvosa, a legjobb autószerelője, zenésze, és még sorolhatnám.
– A szolidaritás is megvolt a magyarok között?
– Persze, végig segítettük egymást. Például az említett Ternai Pista a pékségben nem arra használta fel a többletkenyeret, amihez hozzájuthatott, hogy eladja és hasznot húzzon belőle, hanem kiosztotta azoknak a magyaroknak, akiknek nem volt jövedelmező szakmájuk. A kenyér nagyon nagy kincs volt, ám amikor Tóth Lali barátom kórházba került sárgasággal, amit a rossz minőségű ételektől kapott, a mellette fekvő két tucat magyar nem habozott lemondani egy-egy napi kenyéradagjáról, hogy megmentse. Ketten mindennap aszalt gyümölcsre vagy cukorra cserélték a kenyerüket csomagot kapó szovjet állampolgárokkal, Lali pedig egy hónap alatt meggyógyult a diétától, pedig az orvosok már lemondtak róla. A más nemzetbeliek döbbenettel nézték, hogyan létezik ilyen összetartás. Nem értették, miként mondhat le valaki a napi kenyérfejadagjáról más javára.
– Ön minek a javára írja a magyarok összetartását a Gulág lágereiben?
– Optimistán álltunk a világhoz, és úgy gondolom, hogy ma is ezt a szemléletet kellene magunkévá tennünk. Ahol összejött pár magyar, öt percen belül már harsogott a láger a nevetésünktől. A többi rab nem tudta elképzelni, mitől van olyan jókedvünk. Amint tető volt felettünk, volt hol lehajtani a fejünket és kaptunk valamit enni, rögvest a jövőnket kezdtük tervezni, pedig akkor úgy tudtuk, hogy még sok évet lágerben kell töltenünk. Az egyénnek és a nemzetnek is az a legjobb, ha megőrizzük optimizmusunkat, és büszkén vállaljuk és hangsúlyozzuk a magyarságunkat.
A rabságtól az elismerésig
A novemberben 90. születésnapját ünneplő Galgóczy Árpád József Attila-díjas műfordítót 1947-ben, még érettségi előtt álló tinédzserként hurcolták a Szovjetunióba, amiért társaival a Vörös Hadsereg Magyarországra vezérelt egységeivel szemben fegyveres ellenállást tanúsított. Hét év alatt több lágert is megjárt, ahol – időközben megszerzett rajztudásának köszönhetően – a táborok vezetőiről és befolyásosabb rabjairól készített élethű portrékat, így nem kellett munkaszolgálatot teljesítenie. A lágerben az orosz nyelvet is magas szinten elsajátította, ami lehetővé tette, hogy Lermontov és Puskin műveit fordítsa. Munkái magas színvonalára jellemző, hogy az addig forgalomban lévő magyar Anyegin-kötetek helyett Galgóczy Árpád fordítását adták ki az 1990-es évek elején. A lágerből 1954-ben szabadult, ezután a Kazahsztánban található Karagandában dolgozott tűzoltóparancsnokként. Magyarországra 1960-ban tért vissza, művészi alkotói munkássága mellett nyugdíjazásáig szinkrontolmácsként dolgozott. Több magyar állami kitüntetésben is részesült, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét 2009-ben, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét pedig idén vehette át. A szovjet lágerekben töltött éveiért bocsánatkérésképpen Borisz Jelcin és Vlagyimir Putyin orosz elnökök is kitüntették. Számos kötet szerzője, verseket ír és festészettel is foglalkozik, jelenleg is alkot. Író és költő pályatársai, többek között Spiró György, Bratka László és Szilágyi Ákos méltatták munkásságát. A jövőben film is készülhet Galgóczy Árpád gulágon töltött éveiről.
