Csizmadia Zoltán Mátészalkán született 1933-ban. A Képzőművészeti Főiskolán Fónyi Géza és Bencze László voltak a tanárai, de a mesterei közé sorolja Bán Bélát is. 1958-ban végzett, annak ellenére, hogy 1956-ban a főiskola forradalmi bizottságának tagja volt. Tanulmányúton járt Bécsben, Londonban, Párizsban és Itáliában. 1963-ban a Fiatal Képzőművészek Stúdiója vezetőségébe választották. 1964-ig Budapesten élt, majd Veszprémbe költözött; ma Csopakon alkot. Éveken át a képzőművész-szövetség Veszprém megyei titkára volt. Még főiskolás korában megismerkedett a vásárhelyi művészettel, rendszeresen eljárt a mártélyi alkotótelepre, továbbá részt vett a hajdúböszörményi nemzetközi művésztelep munkájában is. Egyéni kiállítása volt többek között Budapesten a Mednyánszky-teremben, a Derkovits-teremben, valamint Veszprémben, Nyíregyházán, Balatonfüreden, Tihanyban, Szigligeten, Dürenben, Koppenhágában, Hódmezővásárhelyen és Mátészalkán. Több nagyméretű kerámiát készített középületekhez. Elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat, a Csók István-díjat, az Egry József-díjat, a vásárhelyi őszi tárlat díját, a szegedi nyári tárlat díját, a Káplár Miklós-emlékérmet. A legjobb alföldi hagyományokat sajátos egyéni stílusával ötvözve hozta létre plein air munkamódszerrel készülő, színgazdag tájképeit. A paraszti környezet, a szántóföldek, a tanyák, valamint a csendes vízpartok mellett városképeket is fest. Munkáit őrzi a Magyar Nemzeti Galéria, a mátészalkai Szatmári Múzeum, a nyíregyházi Jósa András Múzeum, a szegedi Móra Ferenc Múzeum és a vajai Vay Ádám Múzeum.
Művészként azonban meghatározó élménye kétségkívül 1956. Úgy véli, október 23. olyan felemelő élményt jelentett, amely nem adatott meg a XX. század más ifjú nemzedékének. Részt vett a diáktüntetésen, ott volt a Rádió ostrománál. A diákszállóban október 28-án alakult meg a nemzetőr század, s november 4-én, Nagy Imre miniszterelnök felhívását hallván, a diákszálló nemzetőrsége fegyveresen felsorakozott. Mellékutcákon haladva jutottak el a főiskoláig; az Andrássy úton már harci járművek haladtak. Az Izabella utcai kapun, hosszú dörömbölés után Budaházi, a fűtő engedte be őket. A főiskolán ellenállásra rendezkedtek be arra az esetre, ha megtámadnák őket a szovjetek. Az Izabella utcai pincerészen átvágták a falat a menekülési útvonal biztosítására. Csizmadiát a nemzetőr parancsnok megbízta, hogy szerezzen lőszert. El is ment Barna Éva festőhallgatóval a Pesti Barnabás utcába, az egyetemi forradalmi diákbizottsághoz. Ott azt mondták: nekik is kevés a lőszerük, ők is ellenállnak. Már veszélyes volt az utcán járni, ezért egyedül érkezett vissza.
Az Izabella utcai kaput védő golyószóróhoz osztották be Csohány Kálmánnal és Vörös Gyulával. Csohányt Koffán Károly mester hozta be Budáról motorkerékpáron. Sokan bejöttek a nem diákszállós hallgatók közül is. Megjelent Papp Gyula tanár úr, és puskát kért. Ő is harcolni akar – mondta. A fővárosba özönlő tankáradat láttán azonban Koffán mester azt tanácsolta: „Gyerekek, tankok ellen nem lehet puskával harcolni; menjenek haza!” Letették a fegyvert, de többen benn maradtak a főiskolán plakátot rajzolni. Őket lepte meg november 4-én hajnalban a szovjet katonaság. Tankok vették körül a főiskolát, az ágyúcsövek az épületre irányultak. A hallgatók az Izabella utcai pince falán keresztül menekültek a Hunyadi tér felé, ám Csűrös Zoltán és Komondy Sándor festőnövendék a pincéből visszafordult, hogy az őrség által hátrahagyott fegyvereket összeszedje. Ők ketten a főiskola épületében haltak hősi halált. Öt fiatalt a szomszédos Izabella utcai ház pincéjében gyilkoltak meg. Négy sorkatonát és a másodéves szobrász Kovács Józsefet az odaérkező szovjet katonák kiválasztották a pincébe leköltözött lakók közül, és sorozatlövéssel mindegyiket kivégezték. Kovácsnak azért kellett meghalnia, mert bőrkabát és csizma volt rajta, miközben a katonák akkor már civil ruhát viseltek. Bódis Antal elsőéves szobrászhallgatót egy Hunyadi téri pincefolyosón lőtték le. Azok menekültek meg, akik kijutottak a Hunyadi térre vagy bekérezkedtek valamelyik emeleti lakásba. A mártírokat ideiglenesen a főiskola és az Izabella utcai ház udvarán temették el. Később Csizmadia javasolta, hogy az újratemetésükkor mementóként az Epreskertben kapjanak helyet, de Ék Sándor erősen ellene volt. Azt mondta: „Erről szó sem lehet; Csizmadia, erről tegyen le!” Végül a Kerepesi temető 21-es parcellájában helyezték őket örök nyugalomra. Egyetlen hallgató lehetett jelen a temetésükön.
Bár a tanítás csak hónapok múltán kezdődött meg, bejártak a főiskolára. Kapcsolatot tartottak az egyetemi forradalmi bizottsággal, segítették a Vöröskereszt munkáját. December 4-én Csizmadia Barna Évával részt vett a női tüntetésen a Hősök terén. 1957 tavaszán a Művelődési Minisztérium utasítására fegyelmi bizottságoknak kellett kiszűrniük az ellenséges elemeket a felsőfokú intézményekben. A vádat a főiskola párttitkára és a marxista tanszék vezetői képviselték. Csizmadiát azzal vádolták, hogy a forradalom alatt a főiskolán, illetve azon kívül forradalmi propagandát, aktív tevékenységet fejtett ki. Szerintük valószínűleg kívülről irányították, s onnan indítványozták a forradalmi bizottságba való beválasztását is, mert megváltoztatta külsejét (levágta a szakállát), a diákszállóból hosszabb időre kiköltözött, továbbá a december 4-i női tüntetésre asszonyokat toborzott. 1957 januárjában határátlépési kísérlet során fogták el. Megjárta a csornai és győri börtönt, majd a Deák téri rendőrkapitányság épületét is.
Csizmadia Zoltán képsorozattal emlékezik „a daliás időkre”. 1956 hőseinek emlékére Pietát festett, s Népek Krisztusa, Magyarország címmel idézte meg a Megváltó kínhalálát. A pesti srácokra a Feltámadunk és a Nem álltunk bosszút értük című kompozíciók emlékeztetnek. Olajfestmény idézi a mártíriumot, a szovjet tankra Molotov-koktélt dobó fiút, pasztell a pribékek közé kerülő forradalmárt. Mementót szentelt Mansfeld Péternek; későbbi „rokonának”, az eleven fáklyaként elégő Bauer Sándornak; s megfestette 1956 előzményét is Kitelepítettek címmel. 2001-ben a főiskolai forradalom krónikáját feleségével közös könyvben örökítette meg.