És az igaz, hogy keveset keresnek az ápolók? – tetszik vagy nem, ez a kérdés minden alkalommal előkerül az Uzsoki utcai Kórház által szervezett pályaválasztási esteken, ahol pedig sokkal inkább az ápolói hivatás szépségeit, semmint nehézségeit igyekeznek megmutatni a még pályaválasztás előtt álló nyolcadikosoknak, gimnazistáknak.
A kérdésből is látszik, hogy ez a vállalkozás bizony nem olyan egyszerű akkor, amikor – tegyük hozzá, nem minden ok nélkül – még mindig többet hallunk az egészségügy problémáiról, mint sikereiről. Az Uzsoki kórház egészen egyedülálló rendezvényét, a Hivatásunk éjszakáját kiötlő és kevés szabadidejüket erre áldozó nővérek, asszisztensek pedig hihetetlenül pozitívak. Ahogyan a gyerekeknek magyaráznak, kérdéseikre válaszolnak, ahogyan megmutatják nekik, milyen egy sebészeti osztály, egy műtő, elmagyarázzák, hogyan működik egy CT vagy egy endoszkóp, annak alapján semmi kétségünk nem lehet afelől: a szakma elkötelezett művelői ők, olyanok, akiket minden betegnek csak kívánni lehet: szavaikból, gesztusaikból, de még a jelenlétükből is mély emberség árad. A szakmájukat pedig nemcsak szeretik, de egyenesen rajonganak érte. Ez a hivatásuk.
Van közöttük, és ezt el is mondják, aki mindig is erre a pályára készült, mert már az édesanyja is ápoló volt. Mások véletlenül kerültek az egészségügybe, miután annyit jártak kórházba a barátnőjük, illetve az édesanyjuk betegsége miatt, hogy jó értelemben, de megfertőzte őket az itteni légkör. Vannak a gyerekek alkalmi mentorai között, akik már több évtizede a pályán vannak, és olyan is, aki még főiskolára jár, de már most rajongással beszél arról, amitől laikusként inkább menekülnénk, hogy az onkológiát választotta szakterületének, mert daganatos betegeknek szeretne segíteni.
Ők mindannyian óriási hittel és a maguk szerény eszközeivel kísérlik meg a csaknem lehetetlent: meggyőzni a következő generációkat arról, hogy érdemes az egészségügy mellett elköteleződni. Van olyan gyerek, akit nem is nagyon kell – mert, mint mondta, szeretne a betegeken segíteni, és érdekli az ember működése –, de van, aki nem titkolja, riasztó számára „az egész”, még az ambubabákon bemutatott újraélesztés is.
Több gyerek is van, akit az itt látottak-hallottak megerősítenek a szándékaiban, ám ez jellemzően nem az, hogy ápoló, hanem, hogy orvos legyen. Szerencsére akad, aki – bevallottan inkább családi mintára, esetleg némi unszolásra – asszisztens, nővér szeretne lenni, ugyanakkor az egészségügyi pályára készülők közül bizony sokan nem titkolják, megriasztotta őket, hogy ennyit kell tanulni.
„Azt hittem, ez egy könnyű szakma, elég injekciózni tudni, gyógyszert beadni, kötözni, és kész” – mondja egy lány, míg egy másik röviden és tömören úgy fogalmaz, amikor azt hallja, hogy az egészségügy rengeteg lehetőséget kínál, itt akár háromszázféle képesítés közül lehet választani: „Nagyon durva, hogy lehet így dönteni? Inkább óvónőnek megyek”.
Pedig tényleg nagyon kell az utánpótlás, ma már az ápolóhiány súlyosabb probléma az egészségügyben, mint az, hogy nincs elegendő orvos. Ezért is igyekeznek az uzsokis ápolók többféle munkakört bemutatni a diákoknak még a felvételi vizsgák előtt, hogy aki bizonytalan, nem tudja, mit válasszon, hátha meg lehet őt nyerni az egészségügynek.
Egy biztos: rajtuk nem múlik. Vagy mondhatnánk úgy is, nem rajtuk múlik.