– A múlt hét végén az egyik szomszédunk három órát várt orvosi segítségre, mire a háziorvosi ügyelet és a mentők közötti hatásköri vita után végre kórházba szállították. Nem a tanyavilágban, viszont stroke-gyanúval, amelynél minden perc számít. Nem 15 percen belül kellene kiérkeznie a mentőnek a beteghez?
– Nem létezik ilyen szabály. Egy infarktusos, elgázolt vagy éppen stroke-gyanús betegnél viszont ez jogos elvárás. De ahhoz, hogy ezt minden esetben megtehessük, minimalizálni kell azokat a tényezőket, amelyek komoly erőket vonnak el a mentőfeladatoktól. Gondolok itt az indokolatlan hívásokra, a magánszolgáltatók helyett kényszerűen elvégzett betegszállításokra, a partidrogos fiatalok ellátására, arra, hogy egyes kismamák terhestaxiként használják a mentőket. Vagy azokra a nem életveszélyes, nem akut esetekre, amikor valakinek megrándul a bokája vagy belázasodik, mert esetükben nem reális a negyedórán belüli ellátás, sőt, lehet, hogy azt fogja neki javasolni a diszpécser, hogy borogassa a húzódást, forduljon a háziorvosi ügyelethez, vegyen be valamilyen gyógyszert vagy keresse fel hétfőn a háziorvosát.
– Miért nem teszi ezt már most is?
– Mert nem egyértelműek a szabályok, nem azonos a mentésirányításban dolgozók képzettsége, tudása. A jelenleginél sokkal világosabb, folyamatosan monitorozott kikérdezési rendszert szeretnék bevezetni, mert meggyőződésem, hogy észszerű mentésszervezéssel sokat lehet javítani a helyzeten. Ez most top prioritás. De tudni kell, hogy csak tavaly 1,1 millió esetet látott el a mentőszolgálat, tíz százalékkal többet, mint egy évvel korábban. Ez napi körülbelül hatezer hívás. Mindegyikhez nem lehet és nem is kell negyedórán belül kiérni.
– A múlt év végén szinte nem telt el úgy nap, hogy ne adtak volna át valahol az országban egy felújított mentőállomást.
– Részben felújítottat. A műszaki átadások megtörténtek, de ez nem jelenti azt, hogy nincs további tennivaló. A beruházások egy része azt a célt szolgálta, hogy lerövidítsük a kiérkezési időt például azzal, hogy a kertkaput ne kézzel kelljen kinyitni.
– Az Állami Számvevőszék 2015-ös jelentése szerint még mindig – vagy ismét – rengeteg a cserére érett mentőautó. 2011 óta már nem is tudják betartani azt az előírást, amely szerint tízévesnél idősebb mentőjármű nem futhat az utakon. Jelenleg mi a helyzet?
– A mentőjárművek folyamatos cseréje éves szinten mintegy kétmilliárd forintba kerülne.
– Mennyi jut most erre?
– A töredéke. Közép-Magyarországon különösen rossz a helyzet, hiszen itt nem lehetett uniós forrásokból fejleszteni. Közben az ellátási eseteknek a 30, a panaszos ügyeknek a 80 százaléka ebből a régióból kerül ki. Itt a legnagyobb a fluktuáció, az országos 14-15 százalékos átlaggal szemben 18 százalék. Van tehát tennivaló.
– Az egészségügyben komoly gond a munkaerőhiány és ezzel együtt a túlterheltség, a frusztráció. Mentőként ezt még tetézik a szélsőséges munkakörülmények, a kiszolgáltatottság. Hogy állnak most humánerőforrással?
– Gyengén, ahogyan humánerőforrás-menedzsmenttel is. Elsődleges feladatnak tartom, hogy javítsuk az itt dolgozók megbecsülését, értem ezalatt például a vezetők és a beosztottak közötti kommunikációt, a belső konfliktusok mérséklését, de akár a megfelelő munkaruha biztosítását is. A mentőszolgálat a legnagyobb egészségügyi szervezet, amelyben mintegy 7500-an dolgoznak, és amely sok ok miatt mára morális válságba került, és komolyabban probléma, mint a jelképesnek mondható fizetés.
Fotó: Bach Máté
– Mennyiért dolgoznak ma a mentőorvosok, ápolók?
– A mentésirányítók 147 ezer, a mentőorvosok 286 ezer, a mentőtisztek 181 ezer, a mentőápolók 139 ezer, míg a gépkocsivezetők 127 ezer forintot vittek tavaly haza havonta. Ezek tehát a nettó keresetek.
– Még a kötelező kamarai tagság bevezetésekor, 2011-ben kiderült, hogy a mentőápolók csaknem felének nincs egészségügyi szakképesítése. Akkor egy egy hónapos intenzív tanfolyamot indítottak számukra, emellett kötelezettséget kellett vállalniuk, hogy három éven belüli elvégzik az OKJ-s mentőápoló-képzést. Ijesztő a tudat, hogy olyan mentőt küldenek egy balesethez, aki egy hónapja még mondjuk egy plázában volt eladó.
– Vagy asztalossegéd. De, ahogyan ön is mondta, egyrészt csak egy elméleti és gyakorlati oktatást egyaránt magába foglaló képzést követően állhatnak munkába a képesítés nélküli kollégák, másrészt őket nyilván nem küldjük szakellátást igénylő esetekhez. Hozzáteszem, ez mindig így volt, annak idején én is repülőgép-műszerészként kerültem a mentőkhöz.
– Az OMSZ hosszú ideje folyamatos év közbeni pénzinjekciókra szorul, hogy eleget tudjon tenni törvényben előírt feladatának. Mennyi hiányzik a költségvetésükből?
– Becslésem szerint 30 százalékkal több pénzből már tudnánk úgy gazdálkodni, hogy ne kelljen rendszeresen kompromisszumokat kötnünk. Természetesen nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni fejlesztésre vagy a kereseti viszonyok javítására, és fogok is pénzt kérni a fenntartótól. De majd csak akkor, amikor be tudom mutatni, melyek azok a területek, ahol pluszforrás nélkül is eredményt tudtunk elérni. Az én feladatom rövid távon a nehézségek ellenére is magas szakmai színvonalú mentőellátás fenntartása, hosszabb távon pedig azoknak a változásoknak az elindítása és lebonyolítása, amelyekkel kiszámíthatóvá, fenntarthatóvá és minden szempontból biztonságossá tehető az Országos Mentőszolgálat működése.
– Sokakat meglepett, hogy nem orvost, hanem egy volt mentőápolót nevezett ki az államtitkár az OMSZ élére.
– Talán nem annyira meglepő ez, hiszen egyik ükapám az a Kresz Géza volt, aki megalapította a szervezett mentést, Európában is elsőként. Apám is mentőzött az egyetem előtt és alatt, majd én is. A következő pedig a lányom lesz, aki reményeim szerint jövőre, ötödéves orvostanhallgatóként dolgozik majd nálunk mentőtisztként.
