Bár a családom felszabadulásként élte meg, amikor 1945 tavaszán a szovjet alakulatok kiszorították a német–magyar egységeket Budapestről, majd egész Magyarországról, a kommunistákra mégis ellenségként tekintettünk – bocsátja előre Macskásy Pál, aki 1940. január 3-án született a fővárosban. Ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást feloldjuk, az 1930-as évekig kell visszamennünk az időben.
A család eredeti vezetékneve Hoffmann volt, de 1938-ban a hitleri politika, a náci Németország elleni tiltakozásul kormányzói engedéllyel felvették a Macskásy nevet. Közben Pál édesanyja és édesapja kint tanult Párizsban, ott ismerkedtek meg, majd 1939-ben össze is házasodtak. A francia kapcsolatnak később lesz jelentősége, mert a második világháború alatt az édesanya, már Budapesten, kapcsolatot tartott fent a követséggel, az ellenállási mozgalom több tagját bújtatták a lakásukon. Azon a napon is, amikor a német hadsereg megszállta Magyarországot, az asszony bement a francia követségre.
Nem tudta, hogy csapdát állítottak neki, odabent várta a Gestapo. Elfogták, bebörtönözték, majd többször levitték a Duna-partra és utalást tettek neki és a többi rabnak arra, hogy belelövik őket a folyóba. Az asszony erről visszaemlékezést is írt, amit a Kádár-rendszerben sohasem tudott kiadatni. Közben a családfőt, annak ellenére, hogy kétgyerekes apa volt, az utolsó pillanatokban bevitték katonának. Ő azonban az első adandó alkalommal megszökött, időnként megjelent az Ulászló utcai tömbház óvóhelyén és meglátogatta a gyerekeit.
A második világháború után az édesapa belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP), és 1948-ig aktív politikai tevékenységet folytatott, amibe a gyerekeit is bevonta. Pálnak és öccsének a kommunisták plakátjait kellett letépkedniük a választások előtt. Amikor az MSZDP és a Magyar Kommunista Párt egyesült, az édesapát kizárták, mert ellenezte a két szervezet összefogását. Ettől kezdve megbélyegzett ember lett.
Később a szülők elváltak, a gyerekek 1956-ig hol az apjuknál, hol az anyjuknál laktak. Pál az általános iskola elvégzése után a családi háttere miatt meg sem kísérelt gimnáziumba jelentkezni, helyette vas-műszaki kereskedelmi eladói végzettséget szerzett 1956-ban, majd önálló segédként dolgozott. A munkahelye Budapesten a Bajcsy-Zsilinszky út és az Alkotmány utca kereszteződéséhez volt közel, egy vas-műszaki áruházban helyezkedett el.
– Jól emlékszem 1956. október 23-ra. Bent voltam az üzletben, amikor megindult az egyetemisták menete, a tömeg előttünk haladt el. Az üzletvezető piros-fehér-zöld műanyag csövekből készített dekorációt, majd bezárt, én pedig a tömeggel a Parlamenthez tartottam. A szüleim tudtak arról, hogy a testvéremmel hol vagyunk, nem tiltottak minket semmitől. Mi viszont egymásért aggódtunk, az öcsém engem, én pedig őt küldtem haza, emiatt elváltak útjaink. Ő a Corvin közben kötött ki, és végig ott is harcolt, én pedig a Parlamenttől a Dózsa György úti Sztálin-szoborhoz mentem. Egy teherautóról néztem végig, hogy miként döntik le.
A tömeg skandálta, hogy tegyetek le egy órát, és majd lehajol érte. Nem hajolt le, de előkerült egy csörlős kocsi, és az lerántotta. A szobrot végül a Rákóczi út és a körút kereszteződéséhez vonszolták – emlékezik vissza Macskásy Pál.
A 16 éves fiatalember ezután a Magyar Rádió épületéhez sietett, és az ostrom alatt végig ott is maradt. Nem harcolt, akkor még nem volt fegyvere, csak figyelte az eseményeket. A végén bement az épületbe, és ott – szavai szerint – érdekes dolgokat látott. Mutattak neki egy szobát, ahol lehallgatták az embereket, a rádió munkatársait is. Úgy emlékszik, hogy az épületet belülről rommá tették. Másnap ott volt a Szabad Nép székházának elfoglalásánál is. A forradalmárok mindent kiszórtak az ablakon. Lent volt egy könyvesbolt, azt szintén feldúlta a tömeg.
– A közelben, a Rákóczi úton volt az éjjel-nappali közért és mellette az Athenaeum nyomda, amelyen még rajta volt a vörös csillag, és ezt valaki kiszúrta. A tömeg elindult, hogy leverje a kommunista jelképet, de az épületből két ÁVH-s orvlövész kilőtt az emberekre. Ezzel azonban nem tántorítottak el senkit, éppen ellenkezőleg, az emberek dühösen bementek az épületbe. Megtalálták a két ÁVH-s férfit és meglincselték őket. Később a kereszteződésben szovjet páncélkocsik jelentek meg, ezeket a tömeg kilőtte.Az egyiket fel is gyújtották – idézi fel az akkori eseményeket.
A Rákóczi útról még este négy-öt társával együtt elindult a Honvédelmi Minisztérium felé, de ahogy közeledtek, a Zrínyi nyomda épületénél, a Bajcsy-Zsilinszky és a Stollár Béla utca sarkán fegyveres őrség állította meg őket. Egyiküknél egy német Mauser puska volt, őt ezért rögtön felpofozták. Ezután az ÁVH-sok bevitték a kis csapatot az épületbe, kihallgattak mindenkit, majd leterelték a csoportot a pincébe, ahol akkor már sok fiatalt őrizek. Macskásy Pál úgy emlékszik, hogy egy-két napig tarthatták őket fogva.
A bent töltött órákkal kapcsolatban egy különös emlék máig elevenen él az emlékezetében. – Egyszer csak kinyílt egy ajtó, és megláttam paszományos öltözékben Bata István honvédelmi minisztert a kíséretével. Azt mondta: „Látjátok, gyerekek, hogy mit csináltatok? Nem tudjuk megnézni a magyar–svéd mérkőzést.” A két ország labdarúgó-válogatottja október 28-án játszott volna Budapesten, de a meccs a harcok miatt elmaradt.
A miniszternek akkor ez volt a legnagyobb baja.
Macskásy Pál úgy emlékszik, hogy egy idő után az őrök viselkedése megváltozott. A fogvatartóik barátságosabbak lettek, majd egyesével elengedték az összes fiatalt. Az egyik őr mosolyogva meg is jegyezte, hogy akaszt egy géppisztolyt a vállára, hogy ne legyen egyértelmű, hogy csak kíséri őket.
Macskásy Pál csoportja ezután létszámban megerősödve a Petőfi Sándor Katonai Politikai Akadémia épületéhez ment. Először nem engedték be őket, később kinyílt a kapu, majd tisztjelölt hallgatók fegyvereket hoztak nekik. Az egyik Macskásy Pál kezébe nyomott egy kézigránátot, azzal, hogy „erre még szükséged lesz!” Az ekkor legalább tízfős csapat – most már felfegyverkezve – a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár épületéhez ment, és ott megalakította a Petőfi-csoportot. Nemzetőr-igazolványt is kaptak.
Végül a Magyar Rádió épületével szemben levő ingatlanban alakítottak ki bázist, és november 4-ig ott is maradtak. Az volt a feladatuk, hogy el kellett menniük megadott címekre és be kellett hozniuk különböző kommunista embereket. Hárman-négyen a helyszínen házkutatást tartottak, de atrocitás – állítása szerint – sehol nem történt. A bevitt embereket kihallgatták, majd máshová szállították őket.
– November 3-án éjszaka feküdtem le először aludni, addig csak keveset, egy-egy félórát, órát bóbiskoltam. Hajnalban éktelen fegyverropogásra ébredtünk, a szovjetek a Nemzeti Múzeum háta mögött levő épületsort lőtték. Gyorsan felszámoltuk a bázisunkat és a parancsnokaink – két flotillás tiszt – vezetésével elmentünk a Nemzeti Szállóhoz. Az épület padlásán próbáltunk meg lőállást kialakítani, sikertelenül, mert nem lehetett jól belátni a terepet. Onnan az éjjel-nappali közért épületéhez vonultunk, és az első emeleti lakások ablakaiba fészkeltük be magunkat.
A tulajdonosok – akiknek többsége az óvóhelyen volt – nem emelt ez ellen kifogást, sőt még buzdítottak is minket. Egy-egy ablakban két ember volt: egy készítette a Molotov-koktélokat, egy pedig várta a célpontokat. A Keleti pályaudvar felől csakhamar jöttek is a tankok, egy idő után annyi özönlött a belváros felé, hogy már egymást érték. Mi dobtuk a palackokat, néhány tankot meg is semmisítettünk, de óriási volt a túlerő. Ráadásul egy idő után a szovjet katonák mindenre lőttek, ami megmozdult. Ennek ellenére egész nap kitartottunk, majd éjszaka a parancsnokok úgy döntöttek, hogy el kell menni máshová – mondja Macskásy Pál.
A Petőfi-csoport innen a Szabad Nép-székházig jutott, ahol találkoztak a később kivégzett Dudás Józseffel. Végül lopózva átmentek a Corvin Áruházba, ahol teljes sötétségben mindenki ruhát cserélt, volt, aki a fegyverét is hátrahagyta. Macskásy Pál is csak a pisztolyát vitte tovább magával. Megállapodtak abban, hogy mindenki megy a Bakonyba, ahol partizánharcot kezdenek. Macskásy Pál azonban csak Zamárdiig jutott, ahol a siófoki rendőrök elfogták egy családnál, akiknek a két fia szintén a csoport tagja volt. Szerinte valamelyik szomszéd feljelenthette őket. A rendőrök mindenkit bevittek, és megverték őket. Miután szabadultak, Macskásy Pál Jugoszlávián keresztül Nyugatra akart menni, néhány társával együtt el is jutott Csurgóig.
Azért ment oda, mert ott éltek a nagybátyja feleségének a szülei, azt gondolta, hogy ez elegendő érv lesz, ha elkapják a rendőrök. Amikor ez bekövetkezett, büszkén mondta a vasútállomáson a rendőröknek, hogy rokonokhoz jött a településre. A gond azonban az volt, hogy amikor szembesítették a rokonokkal, azok letagadták, nem voltak hajlandók megismerni. A rendőrök ezután bevitték.
Szabadulása után hazament, majd az apja Inotán „rejtette el” egy épületszerelő cégnél, amelyet egy ismerős vezetett. Nemcsak Macskásy Pál húzta ott meg magát, hanem sok más forradalmár is. Előfordult, hogy öltönyös, nyakkendős emberek szerelték a villanyt.
– Apám is részt vett az eseményekben, de ő nem harcolt, hanem a szociáldemokrata párton belül tevékenykedett. A forradalom leverése után nemcsak a barátja, hanem ő is nagyon sok embert bújtatott. Ezt úgy tudta megtenni, hogy létrehoztak egy híradástechnikai szövetkezetet, és a forradalmár ismerősöket ide vette fel. Inota után én is náluk dolgoztam. Emlékszem, a párt küldött egy embert a szövetkezetbe, neki csak az volt a dolga, hogy minket figyeljen, nézze, hogy mit csinálunk, miről beszélünk. Történt még egy érdekes eset, a szövetkezet vezetése küldött egy megkeresést a fővárosi vas- és edényboltnak, ahol október 23-ig dolgoztam. „
Lekáderezték” az ott dolgozókat, megkérdezték, hogy mit tudnak rólam. Azt a választ kapták, hogy nemkívánatos személy vagyok, mert az ellenforradalom alatt fegyvert fogtam, és puskával meg is jelentem a munkahelyen. Ez egyébként igaz volt. Ezt a levelet apám csak húsz év múlva mutatta meg, az írás ma is megvan – sóhajt fel Macskásy Pál. A férfinak ennek ellenére szerencséje volt, megúszta, sohasem vették elő 1956 miatt. 1960-ban nyugodhatott meg teljesen, amikor bevitték sorkatonának. Macskásy Pál testvérét azonban többször keresték, de ő egy Corvin közi lánnyal, a későbbi feleségével Ausztrián keresztül Új-Zélandra szökött, és ma is ott él. A bátyját is hívta 1956-ban külföldre, de ő csak a pályaudvarig jutott. Végül azzal ment haza, hogy majd csak jó lesz itthon is…