Zavarbaejtően gazdag munkásságát rendszerektől függetlenül valóságos díjözönnel halmozták el – nincs is olyan rangos elismerés, amit oda ne ítéltek volna neki. Kapott Széchenyi-díjat, Kossuth-nagydíjat, Balázs Béla-díjat, József Attila-díjat, Corvin-láncot, de az Olasz Köztársasági Érdemrend lovagja és a Pápai Nagy Szent Gergely-rend parancsnoki keresztjének a tulajdonosa is volt, életműdíjasa a Magyar Filmszemlének és a Magyar Művészeti Akadémiának, kiérdemelte a Stephanus-, a Szent István- és a Magyar Örökség Díjat, a szocializmus alatt pedig a Haza Szolgálatáért Érdemrendben és a Munka Érdemrend arany fokozatában is részesítették. Ám mindez vajmi keveset mond el róla és életművéről. A legjobban talán az a megnevezés írja le a lényét, ahogyan tanítványai és a hozzá közel állók szólították: Tanár úrnak. Igen, úr volt a diktatúrában is, s ezt még az elvtársak is elismerték – pedig olyan portékával házalt minden műfajban, ami dugárunak számított az internacionalizmus korában (is): patriotizmussal és hazaszeretettel. Igaz, ezt az üzenetet gyakran kompromisszumok árán – olykor cenzurális beavatkozással – lehetett célba juttatni; katonaemberként azonban egyaránt ismerte a támadások és visszavonulások taktikai célszerűségét.
Egy ízben írtam az egyik könyvéről, elnyerte a tetszését, és udvariasságból rám telefonált a szerkesztőségben. A tisztelgő hívásból másfél órás szenvedélyes beszélgetés kerekedett az irodájában, amelyben lelkes irodalmárokként valahonnan Balassitól és Bornemiszától indultunk, s megérkeztünk egészen a Ludovikáig. Utóbbiról bőven és szívesen mesélt: nem titkolta, hogy ez az elit katonaiskola áll életének origójában; minden más az itt eltöltött eszméltető évekből következik. A magamfajta operettkatona eleinte furcsállotta is, hogy mi köze a rajongott filmeknek meg az irodalomnak a hadviselés tudományához, de hamar megadta a feleletet: a történelmünk mi magunk vagyunk.
Végigpillantva az immár lezárult életművön, azt látom: mindent a történelmi identitásba ágyazott magyarság ügyének rendelt alá. Mindehhez persze a muníciója is megvolt: az ELTE-n elvégezte a magyar–olasz–művészettörténet szakot, s átmeneti tanárkodás után könyvkiadó-szerkesztőként, majd a Budapest Filmstúdió és a Mafilm nagy hatású vezetőjeként dolgozott. Nélküle minden bizonnyal másként alakult volna a hatvanas évek hazai filmes forradalma, később pedig a televíziós ismeretterjesztés ügye is. Letette a névjegyét a Színművészeti Főiskolán, a Magyar Tudományos Akadémián és a Magyar Filmintézetnél is. Kérészéletű tévéelnöksége a rendszerváltozás zaklatott hónapjaiban összefüggött előző népfrontos (Pozsgay-barát) szerepvállalásával – később már inkább semleges volt, bár fontos kulturális pozíciókba került, eltekintve persze a millenniumi kormánybiztosi megbízatásától.
Működése során bizonyára sok ellenséget is szerzett, hiszen habitusába volt kódolva a konfliktusok vállalása. Bocsánatos elfogultsággal én mégis arról a pozitív élményáradatról szeretnék beszámolni, ami engem ért a könyvei olvastán. Balassi Bálintról is úgy tudott írni, mintha kortársunk volna: mintha a török idők tegnapelőtt értek volna véget. A filmesztétikai összefoglalóit kissé „tanár urasnak” éreztem ugyan, de egy pillanatig nem vontam kétségbe megállapításainak hitelességét. A második világháborús doni sorsról szóló könyvesszéje (Rekviem egy hadseregért) valóságos bestseller volt: még a falusi értelmiség körében is lázasan vitatkoztak róla. (Közel volt még a háború, amelyben minden család érintve érezte magát.) De új megvilágításba helyezte Mohácsot, Dózsát, sőt még Fellinit is. Enciklopédikus alkatként egyaránt érdekelte Erdély és a régmúlt, s akkor nyugodott meg, ha ő adhatta kultúrélményei nyomán kijegecesedett értékválasztásait kortársai és a mindenkori ifjúság kezébe.
Az már csak hab a tortán, hogy a jobb befogadhatóság érdekében maga is randevúzott a fikciós műfajokkal: színművek és forgatókönyvek szerzőjeként is ismerjük. Utóbbiak közül kétségtelen klasszikussá a Várkonyi Zoltán által megrendezett Egri csillagok forgatókönyve vált (a Nagy könyv sikerében nagyban közrejátszott a Nagy film), de számos más történelmi adaptáció is fűződik a nevéhez. Aligha véletlen, hogy szisztematikusan sorra vette történelmünk nagy sorsfordító eseményeit a honfoglalástól és a keresztény államalapítástól kezdve a heroikus szabadságküzdelmeken át egészen a XX. századi kataklizmákig. E művek legtöbbször túlléptek a szenvtelen tárgyi tudáson, lelkesedést és felfűtött érzelmeket csempésztek az alapanyagba, ezért aztán a mindenekfölötti tárgyilagosságra esküdött történészek többnyire távolságtartók voltak vele. Nincs kétségem afelől sem: magát a millenniumi ünnepségsorozatot is egyetlen nagy, a nemzeti identitást megerősítő „valódi” színjátéknak tekintette. Akik közösségjobbító törekvéseit az aktuálpolitika fátylán át üres színpadiasságnak, kormányzati szemfényvesztésnek tekintették, elfeledkeztek róla, hogy egy ország, egy nemzet, egy kultúra túléléséhez nemcsak ész, hanem szív is kell. Átörökítéséhez pedig türelem, pedagógiai érzék és tőrőlmetszett pedagógus is. Épp olyan, amilyen a Tanár úr volt…
Egy rendíthetetlen ember
Személyében a magyar művelődés apostolát veszítettük el – méltatta a csütörtök este elhunyt Széchenyi-díjas és Kossuth-nagydíjas irodalomtörténészt, Nemeskürty Istvánt a családhoz címzett levelében Áder János. A köztársasági elnök emlékeztetett: csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy amikor megszólalnak, egy nemzet hallgassa őket. A Fidesz-frakció közleményében úgy fogalmazott, elment a Tanár úr, aki kiváló elme, nagyszerű pedagógus volt, dramaturgként, forgatókönyvíróként pedig millióknak nyújtott fejthetetlen élményt.
Isten nyugosztalja a Tanár urat, nagyszerű hazafi volt – hangsúlyozta Orbán Viktor kormányfő kaposvári beszédében, felidézve a tegnap elhunyt Nemeskürty István alakját. Szavai szerint „ha rendíthetetlen emberek mennek el, mi magunk megrendülünk”. A miniszterelnök hozzátette, hazánknak ma nem lenne olyan politikai kultúrája, parlamentje, kormánya, amelynek többségét a polgári, nemzeti és keresztény erők adják, ha a Tanár úr nem tett volna meg mindent ennek érdekében. Ő hozta tető alá a megállapodást a katolikus egyház és az akkori ellenzéki erők között, ami megnyitotta az utat az összefogásunk előtt.
Az MSZP szerint Nemeskürty István író, irodalomtörténész sokoldalú műveltsége, bátor kérdésfelvetései tiszteletet ébresztettek mindenkiben, politikai hovatartozástól és világlátástól függetlenül. A szocialisták közleményükben hangsúlyozták, politikai értékeik ugyan különbözhettek, ettől függetlenül kegyelettel emlékeznek Nemeskürty Istvánra, és őszinte részvétüket fejezik ki a gyászoló családnak.
A Jobbik szerint Nemeskürty már a kommunista rendszerben is a tudományos élet élő lelkiismerete volt. Az ellenzéki párt emlékeztetett: ő volt az első, aki az elnyomás időszakában hozzá mert nyúlni olyan nemzeti sorstragédiákhoz, mint például a 2. magyar hadsereg több százezer magyar áldozatot követelő katasztrófája vagy a trianoni diktátum történelme.
Nemeskürty Istvánt az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti.