Évek óta nem tudok szabadulni egy kínzó kérdéstől. Vergődöm, vonszolódom, gyötör a kíváncsiság, de nem találok választ arra a dilemmára, hogy vajon miféle lelki defektusok, gyermekkori traumák, egyéni vagy családi tragédiák juttathattak oda egynémely balliberális értelmiségit, újságírót, ahol most van. Tőlük megkérdezni már szinte lehetetlen, oly mélységekbe hullottak alá, ahova emberi hang el sem hatol, s ha belenézünk ebbe a szakadékba, már nem a szakadék néz vissza ránk. Csak a feldúlt sötétség.
És most nem a tévedéseikről, hazugságaikról, elhallgatásaikról, kettős mércéjükről beszélek. Hanem arról a zeuszi magasságokba emelt morális és szakmai felsőbbrendűség-tudatukról, amivel mindenkit lenéznek, meggyaláznak, aki egy kicsit is mást gondol a világról, különösen ha az Istenről, a hitről, a családról vagy csak pusztán valamiféle jobboldalinak, konzervatívnak hitt dologról van szó.
Ez a patológiás übermensch-képzet ténylegesen megszólíthatatlanná teszi ezeket az embereket. Időt is alig érdemes rájuk fordítani, nemhogy az olvasásukra, de a bosszankodásra is.
Van, amikor viszont nem szabad hallgatni.
A Heti Világgazdaságnak nevezett lapban, illetve annak online felületén, a Hvg.hu-n megjelentek miatt most érdemes egy kicsit felhergelni magunkat. A HVG egykor patinás hetilap volt. Ha az ember fellapozta, nagyjából tájékozódhatott arról, mi történt az elmúlt héten a világban, a gazdaságban, hogyan emelkedtek fel a délkelet-ázsiai kistigrisek, mi történt a magyar politika színfalai mögött. Van egy generációkon átívelő alapélmény a lapról: ha okosabb vagy másoknál, csőre összehajtott HVG-t villantasz a buszon, a villamoson, a vonaton. Volt a tájékozottságnak akkoriban egy bizonyos fokmérője: megírta a HVG, olvastad? Benne volt a portréban az ismeretlen fontos ember, láttad?
Ez azonban régen volt. A 2000-es évek elején a lap drasztikusan irányt váltott. A tárgyilagosságra törekvő, objektívnek tűnő lapszerkesztésbe beszivárgott a megfellebbezhetetlen liberális megmondás. Tótawék, Gavra Gáborok lepték el a lapot, Kósa Andrások írogattak a HVG nevét viselő portálra. Megállíthatatlanul dübörgött a balliberális propaganda.
Mostanra a végállomáshoz is megérkeztünk. Gergely Zsófiák lepték el a lapot.
Látszólag ők is nagyon adnak a tárgyilagosságra. Legalább annyira, mint az a „haditudósító”, aki a harctér helyett egy luxusszálloda erkélyéről írogatta a cikkeit. Végül is, akár ott is lehetett volna a frontvonalon. A HVG-s Gergelynek hasonló sajtótörténeti kuriózumokat sikerült az utóbbi időkben produkálnia: úgy tudósított néhány bírósági tárgyalásról, hogy nem volt jelen. Ez a nevezetes Spéder-per-tudósítás, melyben a kolleginának annyira túl kellett tolnia a biciklit, hogy a per alanya nem merte még a saját lapjában sem lehozni, ehelyett kiszervezte egy olyan lapba, ahová azért még elért az ügyvédjének a keze.
Gergely Zsófia rövid pályafutásával a mai, minden határon túllépő balliberális újságírás új ikonjává vált. Az egy dolog, hogy fantomként jegyez tudósításokat, ez a mai látszatvilágban még érthető is. Semmi sem az, aminek látszik, a Hvg.hu pedig különösen nem.
Gergely Zsófia fiatal kora ellenére rinocérosznál vastagabb bőrrel tudósított a Spéder kontra TV2 perről, természetesen maximális elfogultsággal az előbbi irányába. Amit a TV2 tett Spéderrel – bemutatta, hogy a bankár összefonta privát tulajdonát az állami szférával, és ez a stressz felőrölte az idegrendszerét –, az a Hvg.hu Gergely Zsófiája szerint skandalum, és primitív médiabunkóság, etikátlan szemétkedés egy bankárral szemben.
A bírósági dokumentumokból kiderül, Gergely rendszeresen nem volt jelen a tárgyalásokon, ám ennek ellenére mindig nagyon jól értesült volt a részletekkel kapcsolatban. Gergely megtanulta a liberális leckét: moralizálj, moralizálj, moralizálj, tedd ki címlapra, és seperd be a lájkokat.
Hétfőn azonban Zsófia olyan bombát robbantott, olyan „szenzációt” tálalt, amiről addig mindenki hallgatott. Van egy 53 éves férfiember, aki végigdolgozta eddigi életét, hol polgármesterként, hol tanácsadóként, hol a kulturális élet egyik vezetőjeként bukkant fel pályája során. Irodáját ma is a legelismertebb modern képzőművészek festményei díszítik. Kultúrember, aki ért ahhoz, amit csinál. Ezt az embert a kulturális életben elismerik, tisztelik, vagy éppen tartanak tőle.
Hogy mennyire, annak lakmuszpapírja volt, hogy egészségügyi állapotáról senki sem adott hírt a magyar sajtóban. Egyrészt azért, mert nem fűződik hozzá közérdek. Másrészt azért, mert ez a tény – akár megerősítve, akár pletykaszinten – minősített személyes adat, amelynek nyilvánosságra hozásáért bizony Gergely Zsófiának is felelnie kellene a bíróság előtt. Gergely a moralitás nagyasszonyaként a családot meg nem kérdezve írt egy magánember egészségi állapotáról, majd ezt az információt összekeverte ugyanezen személy majdnem másfél évtizede lezárt, egyéves felfüggesztett ítéletével – mintha egyik információnak bármi köze is lenne a másikhoz.
Gergely Zsófia az általa másoktól olyannyira megkövetelt moralizálás nélkül hozott nyilvánosságra olyan, hallomásból összepletykált információkat, amelyekhez hasonlókért korábban heteken át ütötte a TV2-t a Hvg.hu hasábjain.
De hát mit is várhatunk a gergelyzsófiáktól? Önbecsülést, tisztességet, lelkiismeretet, erkölcsöt? Ugyan. Szerencsére a világ egyre jobban látja, hogy a liberális média repedező maszkja mögött nincsen semmi, csak a nihil.
Az én kínzó kérdésem pedig, hogy hogyan jutottak ezek ide, továbbra is megválaszolatlan marad. Az ő zuhanásuk okaira egy menő pszichiáter talán adhatna válaszokat, már ha nem menekülne el az ilyen páciensektől. De ez már legyen az ő bajuk.
