– 1956. október 23-án érezte, hogy valami készül?
– Akkoriban, tizenhat évesen, esti iskolába jártam a Baross utcába. A napjaim javát a város sűrűjében töltöttem, mégsem láttam jelét semmiféle előzetes szervezkedésnek. A mai napig meg vagyok győződve arról: ez a forradalom úgy jött létre, hogy akkor és ott megérett rá a helyzet. Mai viszonyok között, mobiltelefonon és interneten az emberek talán meg tudnának szervezni hasonlót, de akkor erre nem volt mód. A forradalmat tehát spontán reakciónak tartom, az emberek egyszer csak azt érezték: kész, ennyi elég, betelt a pohár.
– Mikor és hol érte a forradalom híre?
– Nyolckor kijöttem az iskolából, és hiába vártam a trolibuszt, nem jött. A megállóban már egész kis tömeg összejött, amikor egyszer csak elrobogott előttünk egy teherautó, megrakva egyetemista fiatalokkal, akik azt kiabálták: ruszkik, haza! Ez volt az első olyan esemény, ami szíven ütött. Ezután páran elindultunk a körút felé, ám a villamos se járt. Ezért bementünk a Blaha Lujza térre, ahol viszont már egy gombostűt sem lehetett leejteni. Ott hasított belém a felismerés, hogy valami nagy dolog történt.
– A szülei tudtak arról, mi történt? Nem aggódtak önért?
– Nyilvános telefonon üzentem apának, aki akkor már ágyban volt. A városi eseményekről nem szerzett addig tudomást, bár azt mondta, sejtette, hogy valami van, mert összevissza beszéltek a rádióban. Eszébe sem jutott hazarendelni, inkább felöltözött, és bejött ő is a városba. Persze ebből nagy vita lett otthon, de nem lehetett visszatartani bennünket. Szóval megbeszéltük, hogy a Baross Gábor téren találkozunk a szobornál. Úgy is lett, onnan pedig gyalog mentünk vissza a Blahára. Amikor a Keleti elől elindultunk, apám egy pillanatra megállított, a vállamra tette a kezét és azt mondta: édes fiam, figyelj, most történelmet csinálunk.
– Az édesapja korábban foglalkozott politikával?
– Igen. Magyar ember volt… A háború után kisiparosként kereste a betevőnket. De az ötvenes évekre kiadták a jelszót, hogy a maszekokat ki kell nyírni. Egyszer még egy cikk is megjelent róla, ahogy sokakról másokról is, ebben mindenfélének lehordták. Aztán egyik nap elvitték a Markó utcába, hat hónapot volt fogdán. Feketén ment be, és őszen jött ki.
– Bántották az apja miatt?
– Én akkor voltam nyolcadikos. Volt az iskolában egy orosztanár, aki régen kántor volt, aztán amikor változott a rendszer, átnyergelt. Ő piszkosul cikizett minket. Az említett újságcikkel bevonult az órára és lobogtatta: „Na, Richter! Mit csinált az apád?” – kérdezte, majd az osztály előtt felolvasta azt a sok hazugságot. Gondolhatja, hogy egy tizennégy éves serdülő gyereket hogyan érint egy ilyen dolog. Ez volt az első kemény találkozásom azzal a rendszerrel. Nem kellett hívni, mentem magamtól.
– Változott valami a Blaha Lujza téren, mire az édesapjával odaértek?
– Akkor még állt a Nemzeti Színház. Szemben vele pedig a Szabad Nép szerkesztősége volt, amit mindenféle ellenállás meg dulakodás nélkül a nép egyszerűen elfoglalt. Nagyon jól emlékszem arra, hogy a tömeg egy folyosót hagyott azoknak, akik el akartak vonulni a Kossuth Lajos utca felé. A székházban lévők közül nem mindenki akart elmenni, de aki akart, szépen elvonulhatott, és semmi baja nem történt. A székház ablakai nyitva voltak, a lapokat kidobálták, és két nagy máglyát raktak belőlük.
– Arról, hogy mi történik beljebb a városban, tudtak valamit?
– Volt egy kis jövés-menés. És a Blaha Lujza téren is toboroztak embereket a rádió elfoglalására. Sokan át is vonultak oda, hogy beolvassák a forradalmi követeléseket, de amikor a kapun beléptek, rájuk lőttek. Egy halottat föltettek egy Csepel teherautó tetejére nemzeti zászlóval letakarva, körbehordták a városban, ott, a Blaha Lujza téren is. Azt mondták, ő a forradalom első halottja. A tömeg megdöbbent, és akkor valaki elkiáltotta magát, hogy fegyverbe!
– Félt vagy inkább kíváncsi volt?
– Nem gondolkodtam én akkor ilyesmin, magával ragadtak az események.
– Hogyan kerültek végül is fegyverek a felkelők kezébe?
– A Blaha Lujza térről teherautók vittek el bennünket a Mosonyi utcába, a rendőrségre. Ott semmiféle ellenállásba nem ütköztünk, bár az ajtó zárva volt, nem kellett erőszakkal behatolni. Kinyitották, és elláttak bennünket fegyverekkel. Emlékszem, volt ott egy idős rendőr törzsőrmester, aki egy kis kiképzést is rögtönzött azoknak a gyerekeknek, akik még soha sem lőttek korábban puskával. Az éjszaka folyamán aztán az összes fegyvert és a muníciót szétosztottuk az emberek között, amikor kifogytunk, az egyik sofőrnek jutott eszébe, hogy menjünk el a Hungária körútra a telefongyárba. A hátsó udvarában néhány raktárépület állt, bennük pedig ládákat találtunk tele pisztolyokkal, puskákkal, lőszerrel. Ismét megpakoltuk a gépkocsikat.
– A Csepel platójáról osztogattak muníciót?
– Igen, ahol szükség volt rá, megálltunk, én leugrottam, apám pedig adogatta le a ládákat.
– Senki sem próbálta megakadályozni önöket ebben?
– A magyarok nem. A rendőrség és a hadsereg tulajdonképpen velünk volt. Viszont a Dohány utcánál, úgy hajnal három óra körül, megjelentek az oroszok egy páncélkocsival. A teherautónk sofőrje megijedt és elhajtott. Csak néztem, és közben odaértek a szovjet katonák, akik összetereltek mindenkit, akit a téren találtak, és falhoz állítottak. Körülbelül tizenöten voltunk ott, a zsebem tele töltényekkel. Kicsikét tudattalan állapotba került az ember, mert ott mászkált az orosz katona felhúzott géppisztollyal és mutatta, hogy lekaszál bennünket. Ők itt állomásoztak, ezt onnan tudom, mert amelyik járkált, azt mondogatta, hogy „kurva magyarszkij”. Nekem meg az járt a fejemben, hogy Jézus Mária, ha megmotoznak és megtalálják nálam a lőszert, azonnal fejbe lőnek. Végül is óriási szerencsém volt, mert ahol álltam, az utcaszinten volt egy betört pinceablak, ahová a zsebemből óvatosan mindent be tudtam dobálni.
– A többiekkel mi lett?
– Ott helyben biztosan nem lőttek le senkit, de a sor elejéről elkezdték elvinni az embereket. Fogalmam sincs, mit tettek velük. Percek teltek el, vagy nem is tudom, az ember abban a helyzetben, ott, elvesztette az időérzékét. Mindenesetre, ahogy így telt az idő, a páncélkocsi parancsnoka egyszer csak elkiáltotta magát, hogy dáváj, dáváj, a katonák összekapták magukat és elmentek. Mi meg álltunk ott még egy darabig, és meg se mertünk moccanni. Aztán egyhuzamban hazaszaladtam a Bosnyák térig. Így ért nekem véget a 23-a. Apám már otthon volt, izgultam, hogy vele mi lett, ő meg értem. Onnantól kezdve a zuglói eseményekben vettünk részt.
– És Zuglóban hogyan teltek a napjaik?
– Apám bekapcsolódott a helyi forradalmi bizottság munkájába, mint kisgazda. A testület vezetője egyébként a korábbi tanácselnök volt, aki később újra az lett, neki köszönhetjük, hogy élünk, mert szerintem, amikor jöttek az oroszok, minden papírt eltüntetett, és ezért nem tudtak bevádolni minket. A legfontosabb feladat a védelem megszervezése volt. A Népligetnél volt egy tiszti iskola. Onnan hoztak két páncéltörő ágyút, egy légvédelmi ágyút, és valahonnan került még két géppuska is. Ezeket úgy állítottuk fel a Bosnyák téren, hogy egy Palota irányából érkező támadás esetén védeni tudjuk magunkat.
– Értettek az efféle fegyverek kezeléséhez?
– Azzal nem volt gond. Hanem az egyik ágyúból hiányzott az elsütő rugó. Szerencsére volt ott egy ezermester, akit ismertem régebbről – tőle tanultam, hogy kell megcsinálni a motor kuplungját parafadugóból. Ő vette észre, hogy ez az alkatrész pont olyan, mint a Danuvia motor első teleszkóprugója. Neki van otthon – mondta, és már rohant is érte, hozta a rugót, beletették, passzolt. Na, akkor egy próbalövés. Egy madzaggal kellett messziről meghúzni az ágyút, ami akkorát szólt, hogy akik a környéken jártak vagy ott laktak, rohantak egyből pincékbe meg összevissza…
– Végül éles helyzetben is használták azt az üteget?
– A támadás végül az ellenkező irányból, a körút felől jött, tehát bentről kifelé. A légvédelmi boforsot sikerült gyorsan átállítani, és megcélozni vele az élen haladó szovjet páncélost. Mivel csak egyetlen lövésre volt lehetőség, egészen közel kellett engedni. Néhány sarokra volt már csak, amikor elhangzott a „na most”. De az ágyú nem sült el. Olyan futást még senki nem látott, mint ami akkor következett. Az oroszok közben bejöttek a Bosnyák térre, és amit lehetett, azt szétlőtték. Ész nélkül tüzeltek mindenre. Aztán elvonultak. A páncéltörőt és légvédelmi üteget a tankkal eltaposták. Majd egy gyújtólövedékkel belőttek a sarki közértbe.
Amikor már messze jártak, pár ember előmerészkedett a fedezékből, igyekeztek menteni a menthetőt. Egyszer csak puff-puff-puff, egy sorozat – valaki rájuk lőtt. A két géppuskakezelő gyorsan elfoglalta a helyét, és hamarosan meglátták, ahogy a villamosremiz előtt egy akna teteje felemelkedik. Onnan jött a torkolattűz. Amikor legközelebb megemelkedett, odapörköltek a golyószóróval. Eltalálták. Egy orosz kiskatona volt egy 10 literes császárkörtés demizsonnal a lyukban. Gondolom, bebújt a gödörbe piálni, tök részeg lehetett, a társai meg hátrahagyták. Nekem ezzel ért véget ’56.
Utána persze rettegtünk, minden este úgy feküdt le az ember, hogy nem tudta, rátörik-e az ajtót. Mi, a zuglóiak, valahogy megúsztuk. Nem tudok róla, hogy bárkit elvittek volna közülünk. Amíg a rendszer nem bukott meg, addig volt félnivalója az embernek. Bármikor előszedhették volna érte. Ezért aztán 20–30 évig egyáltalán nem beszéltem a történtekről, utána is csak keveset. A teljes történetet a rendszerváltozásig titokban tartottam.
– Nem gondolt az emigrációra, hogy Nyugatra szökik a többi menekülttel?
– 1957-től öt éven át voltam válogatott kerékpáros. A forradalom és szabadságharc leverése után fölmértük a rendszer határait. Másként nem lehet kimenni Nyugatra kicsit tájékozódni, szétnézni, szabad levegőt szívni. De sosem jutott eszembe, hogy kint maradjak. Engem nem úgy neveltek, hogy elszaladjak, megfutamodjak. Szóval maradtam, és vártunk. Az apám sajnos nem érhette meg a rendszerváltást. Volt egy bocskaija, amit a szekrény aljában, a falap alatt rejtegetett. Arra várt, hogy egyszer majd újra felveheti. Neki nem adatott meg. Én 1990 után csináltattam magamnak egyet, és megüzentem neki az égbe: Látod, édesapám! Bocskai van rajtam!