A CDU parlamenti (Bundestag) képviselője, a keletnémet állampárti diktatúra történetének feltárására hivatott közalapítvány (Bundesstiftung zur Aufarbeitung der SED-Diktatur) tanácsának alelnöke a Balassi Intézet berlini kulturális intézetének 1956 – átrendeződés a keleti blokkban – a sztálinizmussal való szakítás és következményei Kelet-Közép-Európában című konferenciáját megnyitó beszédében rámutatott, hogy 1956 után a Szovjetunió már csak katonai erővel tudta fenntartani befolyási övezetét, valamint a csatlósállamok hűségét gazdasági és politikai engedményekkel kellett „megvásárolnia”.
Kelet-Közép-Európa további fejlődésében meghatározónak bizonyult, hogy 1956-ban a marxizmus végérvényesen elveszítette világmagyarázó, meggyőző erejét. Ezután zömében már csak „karrieristák” mondták magukénak a szovjetek eszmerendszerét. Ezek az emberek kezdetben belső meggyőződésükkel ellentétben cselekedtek, majd „élethazugságaik” sűrű szövedékének foglyaivá lettek – mondta Hartmut Koschyk.
A kétnapos konferencia első napján mindenekelőtt a Joszif Sztálin szovjet diktátor 1953-ban bekövetkezett halála után kibontakozott, úgynevezett desztanilizációról volt szó. Gerhard Wettig történész, a hidegháború kül- és biztonságpolitikai kérdéseinek szakértője a sztálini diktatúra természetét érzékeltetve kiemelte, hogy amikor 1948-ban Vjacseszlav Molotov külügyminiszter családját elérte a terror, és a politikus tartózkodott a felesége párttagságának megszüntetéséről tartott szavazáson, Sztálin megismételtette a voksolást, így kényszerítve Molotovot arra, hogy neje kizárására szavazzon.
A többi között hozzátette, hogy az egész társadalomhoz hasonlóan állandó rettegésben tartott felső vezetés a diktátor halála után nagyon gyorsan szembehelyezkedett a sztálinizmussal, a rendszer lebontását már Sztálin életének utolsó óráiban elkezdték, amikor megtudták az agyvérzésen átesett diktátor orvosaitól, hogy nem épül fel többé.
Jörg Baberowski, a berlini Humboldt Egyetem sztálinizmus- és Kelet-Európa-szakértője a Sztálin halála utáni hatalmi harcból győztesen kikerült Nyikita Hruscsov tevékenységét elemezve hangsúlyozta, hogy a kevéssé művelt, írni-olvasni is gyengén tudó pártvezető nagy teljesítményt ért el a rendszer bűneivel való szembenézéssel, a nyílt terror felszámolásával. Jellemző a mai Oroszországra, hogy Hruscsovot jóformán elfelejtették, síremlékén nem látni friss virágot, Sztálinra viszont egyre inkább emlékeznek – jegyezte meg a kutató.
Ungváry Krisztián történész a többi között rámutatott, hogy a magyarok számára korántsem jelentett ekkor váltást a desztalinizáció, a rendszer az alapvető vonásait, szerkezetét tekintve „Hruscsov előtt és Hruscsov után” is szinte ugyanolyan volt.
Jörg Baberowski ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy a kelet-közép-európai országokban valóban nem hozott szerkezeti változást a desztalinizáció, de a Szovjetunióban hatalmas változást jelentett, ami azzal magyarázható, hogy a Szovjetunióban – a balti tagköztársaságokat leszámítva – senkinek nem volt tapasztalata a demokráciáról, civil társadalomról jogállamiságról. Mindenki csak a szovjet rendszer kialakulását és megszilárdulását ismerte a forradalommal, polgárháborúval, éhínséggel, terrorral együtt. Ezekhez az élményekhez képest a késői Hruscsov-korszak és a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) első titkári pozíciójában őt követő Leonyid Brezsnyev évei a béke és a gyarapodás időszakát jelentették – mondta Jörg Baberowski, kiemelve, hogy a szovjet történelem ilyen tagolása, korszakolása nélkül nem érthető meg a mai Oroszországban a Szovjetunió iránt mutatkozó nosztalgia.
Ungváry Krisztián 1956 emlékezetével kapcsolatban arról is beszélt, hogy a mai Magyarországon nem 1989 és nem is 1956 számít a legfontosabb ünnepnek, hanem a 2010-es „fülkeforradalom” és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) megalapítása.
A mintegy százfős hallgatóság – köztük társadalomtudósok, németek és németországi magyarok – előtt tartott konferencián Balázs Péter volt külügyminiszter, a Közép-európai Egyetem (CEU) Nemzetközi Tanulmányok és Európai Tanulmányok tanszékének egyetemi tanára kiemelte, hogy 1956-ban megmutatkozott két irányzat, a nyugatos, pluralisztikus és a szovjet típusú modernizációs modell követőinek konfliktusa, amelyet a forradalom és szabadságharc gyors leverése miatt nem lehetett kibontani, és a megbékélés is elmaradt. A mai politikai erők is e választóvonal mentén helyezkednek el, ismét az a kérdés, hogy „Nyugat vagy Kelet”, avagy „Brüsszel vagy Putyin, jövő vagy múlt” – fejtette ki Balázs Péter.
Egyebek mellett hozzátette, hogy a kormány valószínűleg 1956 hatvanadik évfordulóját is csak arra használja fel, hogy megpróbálja erősíteni megtépázott népszerűségét, pedig a jövő formálásához szükséges a múlt objektív és őszinte értékelése, amire kiváló alkalmat kínálna a kerek évforduló. Vagy esetleg „várjunk a 70. évfordulóig, 2026-ig?” – vetette fel Balázs Péter.
