– A migrációs özön és a hazai ellenintézkedések kapcsán egész sor történelmi hasonlatot pufogtattak el. Ezek egyike a magyar kormány által állított déli határzár és a vasfüggöny összevetése. A kritikusok szerint mi is vasfüggönyt emeltünk a szegény menekültek elé.
– Nagyon fals analógia ez a vasfüggönnyel, amelyet annak idején azért emelt a kommunista világbirodalom, hogy a szovjet blokk országait körbezárja. A mai magyar kormány – és más kormányok is! – viszont azért hozott létre határzárat, hogy a schengeni egyezmény, az európai belső határok átjárhatósága fennmaradjon.

Máthé Áron: A joggyakorlat hosszú távon nem helyezkedhet szembe az államot alkotó polgárok véleményével – Fotó: Mirkó István
– Az ellenzők szerint viszont az emberek szabad mozgása, helyváltoztatása ellen irányul.
– A vasfüggöny a rabságban tartott emberek kifelé irányuló mozgását akadályozta meg. A mostani kerítések viszont éppenhogy megvédik az illetéktelen behatolóktól az adott államokat. Ilyen alapon azt is el kellene ítélni, aki a háza, kertje köré kerítést emel, bezárja a kaput, és nem enged be mindenkit, aki be szeretne menni.
– Az is nagy különbség, hogy akkor lőttek azokra, akik ki akartak menni a szabad világba. A mai déli határon pedig azok követtek el agressziót, akik be akartak törni az országba, és azok szolgáltak céltáblául számukra, akik – rendőrként – védték az államhatárt.
– Ott volt először az aknazár, majd az elektromos jelzőrendszer, amelyet a rendszerváltásig működtettek. Számos haláleset is történt, amikor valaki a diktatúrából a szabad világba szeretett volna átjutni. Előfordult, hogy egy NDK- s fiú Nyugatra akart szökni Csehszlovákiából, s úgy fogták el, hogy a ráuszított kutyák szabályosan lenyúzták róla a bőrt. A rendőrök azonban csak az őrizetbe vétel után vitték orvoshoz, így addigra elvérzett és meghalt. Ezek után kirívó történelmi hamisítás közös nevezőre hozni a vasfüggönyt a nemrég épített déli határzárral.
– Mit lehet tenni, hogy ne legyen szűk körben se keletje a történelemhamisítási kísérleteknek?
– A vasfüggönynek kiemelt kutatási területnek kellene lennie nemcsak nálunk és az egykori szovjet blokk országaiban, hanem Nyugaton is. Ugyanis akkoriban a világ egyhatodát lényegében egy nagy koncentrációs táborba zárták. Emiatt is teljesen hamisak az úgynevezett legvidámabb barakkról szőtt megtévesztő legendák. A béketábornak hívott szovjet blokk a szabad világ elpusztítására, de legalábbis behódoltatására tört. És egyben Európa-ellenes volt, meggátolta kontinensünk természetes egységét. Tehát mindazt tagadta és ellenezte, amit ma az Európai Unió jelent.
– A baloldali vádak sokszor azt sugallják, hogy nagyobb az önkény a mai kormány alatt, mint a pártállam idején.
– Ezt a megszólalást különösen félrevezetőnek tartom. Az MSZP volt elnök-frakcióvezetője ugyanis azt nyilatkozta, hogy szerinte ha a jelenlegi kormány lett volna hatalmon 1989-ben, nem engedte volna ki a keletnémet menekülteket az osztrák határon. A fiatalabbak esetleg nem tudják, hogy az illető 1974-től kezdve olyan intézményekben is dolgozott, amelyek a kommunista párt uralmát voltak hivatva biztosítani a kultúra területén. A mai kormányfőt – aki ’89-ben a szovjet megszállókat hazaküldte a Hősök terén mondott beszédében – pedig zaklatták, fizi-
kailag is bántalmazták még 1988-ban is egy tüntetésen. Balog Zoltán miniszter pedig akkoriban a keletnémet menekültek segítésében működött közre.
– Voltak burkolt példálózások a vonatokra történő évtizedekkel ezelőtti bevagonírozásokkal, a náci időkkel is. Az osztrák kancellár nagy vihart is kavart egy vészkorszakra utaló kijelentésével.
– Ez annyira bornírt összevetés, amit nehezen lehet minősíteni. Tulajdonképpen ez a vészkorszakkal való kufárkodás, annak egyfajta cinikus leértékelése.
– És mi a véleménye arról, hogy a mostani népvándorlási hullámot az ’56-os emigrációhoz hasonlítják?
– Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc véres, kíméletlen leverését követően a menekültek Ausztriába, a szomszéd országba igyekeztek átjutni. Amikor odaértek, általában nem válogattak, nem követelőztek, hanem szerényen elfogadták a segítséget. Egy hirtelen, megrendítő eseménysorozat után esetükben a teljes kétségbeesés volt a motiváció. Nem akartak egy újraberendezkedő totális diktatúrában élni, nem akarták újra a kommunizmus hideg valóságát. Az ötvenhatos magyarok az esetek elsöprő többségében együttműködtek a befogadó országokkal, tiszteletben tartották a törvényeiket, nem titkolták kilétüket, s nem diktáltak senkinek sem feltételeket.
– Mindenki azt hitte volna, hogy Angela Merkel német kancellár egykori NDK-sként empatikus lesz a volt szovjet blokkbeli országok iránt, amelyek hatványozottan ki vannak téve a migráció csapásainak. A német kancellár cikcakkos igazodása a politikai korrektséghez, az úgynevezett PC-hez sokaknak okozott csalódást.
– Angela Merkel az idei őszig kétségtelenül Európa vezető politikusaként mutatkozott be. Ennek a presztízsnek a birtokában talán a korábbi, kimondatlan kánonnal nem teljesen egyező gesztusokat is tehetett volna. Ilyen lett volna például, ha februári látogatása idején megemlékezik azokról, akiket Magyarországról németnek nyilvánítva hurcoltak el szovjet lágerekbe. Itt közel 70 ezer emberről van szó! Annál is inkább említést érdemeltek volna, hiszen a honi németség állandó összekötő kapocs a két nemzet között. Az ő sorsukról is lesz szó a november 25-i nagy nemzetközi gulag–malenykij robot konferenciánkon.
– A Nemzeti Emlékezet Bizottságának a kommunista múlt feltárása a fő feladata. Ám ha a jelenben nem ismerjük fel a régen tragédiába torkolló tendenciákat, a múltelemzés keveset ér. Tud-e tenni azért az intézet, hogy az emberek vegyék észre a veszélyes jeleket?
– Augusztus 23-án lengyel, litván és magyar kezdeményezésre minden évben megemlékezést tartunk a totális diktatúrák európai áldozatainak emléknapján. A rendezvényeken megfigyelhető: a nyugatiak alig vesznek részt. Az ok egyszerű: ami nekünk élő drámai tapasztalat volt, azt nekik nem kellett átélniük. Így aztán képtelenek megérteni, mit jelentett ez a gyakorlatban. Emiatt viszont nem is ismerik fel, amikor saját államaikban ugyanazok a tendenciák kezdenek érvényesülni, amelyek bennünk oly fájdalmas emlékeket keltenek. Másrészt a Szovjetuniónak Nyugaton számottevő társutas hálózata volt, amelyet pénzeltek. Még a német szociáldemokrata párttal is aktív kapcsolatot tartott fenn a KGB. Nem csoda, hogy a német újraegyesítést is igyekeztek megakadályozni. Így ne lepődjünk meg azon, ha ezek az ideologikus, nosztalgikus szálak a mában sincsenek elvarrva.
– Tragikus volna, ha a kommunizmus politikai korrektség és liberalizmus fedőnéven visszalopózna az életünkbe. És a vele kéz a kézben járó kontraszelekció.
– Bizonyos hasonlóságok felfedezhetőek. Van egy nem választott, nem felelős élcsapat, amely megmondja, mi az irány, a többieknek meg az a dolguk, hogy egyetértsenek vele, s akinek más a véleménye, azt kiközösítik. A szabad véleménynyilvánítás akadályozása a vitát szünteti meg, s ha nincs diskurzus, nem tud a társadalom alkalmazkodni a megváltozott környezethez, ezért versenyképtelenné válik. Ezért fontosak azok a nemzetközi fórumok, amelyeken a nyugatiakat rá lehet ébreszteni a sötét múlt eseményeinek, folyamatainak tanulságaira.
– Ma már a magyar nem konzervatív értelmiség krémje is aggódik, Kertész Imrével az élen, az európai fejlemények miatt. Bizonyára átérzik, hogy bár találó az a marxi mondás, hogy a történelemben másodszorra már paródiaként ismétlődnek meg az események, a jelenlegi folyamatoknak a fele sem tréfa.
– Marx másutt meg azt jegyezte fel: téziseimet úgy fogalmaztam meg, hogy azoknak az ellenkezője is igaz legyen. Sajnos ezt is alkalmazzák ma a posztkommunista körökben. A huszadik század egyik legnagyobb hatású történésze, Francois Furet írja az Egy illúzió múltja című könyvében, hogy egy olyan ellenkultúrát működtetnek, amelyben bármit fasizmusnak lehet bélyegezni. Ennek terméke, hogy ma már egy helyi képviselő szájából olyasmi hangozhat el Franciaországban, hogy a gyereke inkább viseljen dzsellabát (észak-afrikai arab hosszú felsőruhát), mint „barna inget”. Az a technika, hogy úgy tesznek, mintha választani kellene a fasizmus és a bevándorlók között. Holott erről szó sincs. A szovjet típusú antifasizmus abszurd, torz köntösben jelenik meg, amikor azt sulykolják ezzel, hogy nincs választás: aki nem ért velük egyet, az mind fasiszta, rasszista, idegengyűlölő, és még lehetne sorolni. Mint régen, amikor reakciós, az imperialisták szekértolója volt mindenki, aki nem állt be a sorba és nem viselkedett pártszerűen.
– Október másodikán folytatódik Biszku Béla pere. Önök egy kommünikében megfogalmazták, hogy a felelőssége a megtorlásokban megkérdőjelezhetetlen. Úgy tűnik azonban, nemigen akaródzik az igazságszolgáltatásnak igazságot szolgáltatnia az ügyben.
– A mi dolgunk az, hogy megfogalmazzuk a történetileg igazolható álláspontot. Hogy a bíróság mit kezd vele és miként tudja lefordítani a jog nyelvére, az az ő felelősségük. Mi a jog és a történettudomány közös nevezőre hozását, de legalábbis közelítését is feladatunknak érezzük. Október közepén lesz egy konferenciánk a Kúriával és az ügyészséggel azokról a bírákról és ügyészekről, akik visszautasították a pártállam beleszólását a perekbe és persze azokról, akik viszont szerepet vállaltak a bosszúhadjáratokban. Ezenkívül az elmúlt egy évben néhány olyan törvényalkotási koncepciót és állásfoglalást tettünk le az asztalra, amelyek a történettudomány eredményeinek jogi nyelvre való lefordítását jelentik.
– Az emberek igazságérzete lázadozik az igazság elsikkadása ellen. Nem akarnak egy aggastyánt vasra verve látni, ám úgy vélik: ha valakit a kora miatt fel lehet menteni, a jövőben bárki bármit elkövethet – csak ki kell várni pár évtizedet.
– Szimbolikus jelentősége lesz az ítéletnek. Mégiscsak volt egy rendszerváltás, és a joggyakorlat hosszú távon nem helyezkedhet szembe az államot alkotó polgárok véleményével, ítéletével, hiszen minden demokratikus hatalom forrása maga a társadalom, a nép. Sokak jogos óhaja, hogy hivatalos pecsét kerüljön arra, hogy ami 1989 előtt volt, az – kissé pongyolán fogalmazva – nem volt rendben. Mivel a párt hadat viselt a társadalommal szemben, ha úgy tetszik, rákényszerítette magát a nemzetre a megszálló szovjet hadsereg segítségével, kollaboránsok közreműködésével. Ezért is lenne fontos, hogy egyik vezetőjüket – aki jól körülhatárolható, kiemelkedő szerepet játszott mindebben – el lehessen ítélni.
– Éppen emiatt tartanak attól sokan, hogy Biszkuval a kommunista rendszert mentenék fel. Mintegy feloldozást adva a megtorlásnak és több évtized pusztításának.
– A kommunisták egyik kedvenc érve az volt a súlyos, sokszor halálos ítéletek indokolásakor, hogy nem a vádlott, hanem a mögötte álló közeg felett mondanak ítéletet. Ebben az esetben ez az argumentáció remélhetőleg vissza fog ütni, és azt mondhatjuk majd: nem egy idős ember, hanem az embertelen totalitárius rendszer felett kérjük az igaz-
ságos ítélet kimondását.
Ma folytatódik a Biszku-per
Az 1956 utáni megtorlások miatt háborús bűntettel megvádolt 94 éves Biszku Béla perét a Fővárosi Törvényszéken ma kezdik újra első fokon. Az 1921-ben született Biszku az 1950-es évektől az állampárt legszűkebb vezetőségéhez tartozott, 1956 után belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes volt. A rendszerváltás után állampárti vezetőt még nem vontak felelősségre, ez az első per, ahol erre kísérletet tesznek. Az 1956-os salgótarjáni sortűz 1990-es években lezajlott perében Biszku csak tanú volt. A jelen vádirat szerint részt vett a karhatalom megszervezésében és irányításában, amely halálos áldozatokat követelő sortüzeket adott le fegyvertelen polgárokra. A vádirat tartalmazza az 1956. december 6-án a Nyugati pályaudvarnál három halálos áldozatot követelő sortüzet és a Salgótarjánban lezajlottat, ahol negyvenhatan haltak meg, köztük nők, gyerekek.