A karácsony gyönyörűséges tradíciója sokat jelentett a családunknak. A legfontosabb ünnepként éltük meg a húgommal. A szentestét Budapesten, az ezt követő napokat a Kiskunságban élő nagyszüleimnél töltöttük. A behavazott falusi ház és udvar, a kis utcák, az ünnepi hangulat, az ajándékok, a rokonok látogatásai, az istentiszteletek léleknemesítő órái alapvetően meghatározták gyerek-, majd felnőttkorunkat. A Jézuska „érkezésének” dramaturgiáját talán már az ükszüléinktől örökölte a család. Az ünnepi terítékre aranyló tyúkhúsleves galuskával, tyúkpörkölt vagy tejfölös töltött káposzta füstölt sonkával és kolbásszal, rántott hús, sült krumpli és rétesek kerültek.
A karácsonyfát egyáltalán nem láthattuk, csak a feldíszítés után. Ünneplőruhában, a Jézuska csengettyűjének megszólalása után léphettünk be a szobába. A sötétben már csillagszóró szórta szanaszét szikráit, és rövid zsoltáréneklést követően kezdődhetett az ajándékok kibontása. Friss fenyőillat, titokzatosság, izgalom, majd kirobbanó öröm – az egybetartozás, az együtt lélegzés öröme – jellemezte a szentestét. Az akkori nagyszülők és szülők bizony könnyes szemmel, meghatódva örültek az unokák örömének.
Az egész évbeli „büszke tartás” ezen az estén egy kicsit megroggyant, és ez így volt jól. Kevés igazi és emberi ünnepünk maradt. Kevés olyan ünnepünk, amely frusztrált világunktól elszakadni képes. Kevés olyan esemény, amely meghaladja a virtuális életérzés és gyakorlat mindent elsöprő áradatát, és egyszerre tudja képviselni a szakralitásra és a családi ünnepre való igényt. Kisebb változtatásokkal, de mi is ezt a szokást folytatjuk feleségemmel, lányainkkal, unokáinkkal. Persze nincs már behavazott falu és fejkendős dédnagymama, de az az ünnep ugyanúgy él családunkban. És van gyönyörűen megterített asztal, na meg ajándék.
(Az élménybeszámoló a Magyar Idők december 9-ei számában jelent meg.)
