Panelház. Magasföldszint. Adventi díszítés a bejárati ajtón. Sütemény a sütőben, a krémes-mézes több évtizede bevált recept alapján készül. Zsoltika nyolcéves, Tünde tizenegy. Szemembe néző, nyitott, közlékeny gyermekek. Aztán befutnak a gyermekszobába, s mutatják birodalmukat. A földtől a plafonig érő polcokon játékok százai, a kollekciót egy kicsiny óvoda is megirigyelné. Rajzok a falon. Nem lángokádó sárkányok, pallost villogtató lovagok, aranyhajú hercegkisasszonyok és térdeplő királyfiak a főszereplők, hanem családi idillről mesélő színes öltözékű felnőttek és még színesebbre satírozott gyermekek.
A sportért kapott érmekről visszaverődik a decemberi napsütés fáradt sugara. Hegyes ceruzák a tartóban, sarkukhoz rendezettek a füzetek, egyébiránt nagy a rend az íróasztalon. Itt, szintén e meleg otthonban élő nővérük, Nórika éppen kórházban van, mert a birkózómérkőzés utolsó pillanatában ráugrottak a páston a kezére, és egy helyreállító műtétet követően még lábadozik. Alig várják, hogy érte mehessenek.
Harminc éve nevel
– Van még testvérünk kettő, akik nevelőszülőknél élnek, de már örökbe adták őket. Meg még egy testvérünk egy távoli gyermekotthonban. És most is született egy testvérkénk, akit örökbe fognak adni – számol be a súlyos problémákkal terhelt „családi” viszonyokról Zsoltika és Tünde.
Nagy csend telepszik közénk, majd egy plüsslabdát kezdenek dobálni. Hamar felhangzik az első kacajba csapó gólöröm. Aztán mosolyogva érkezik Éva mama is. Fejet simogat, beszélgetnek. A lecke számonkérése is megtörténik, majd közösen rendet raknak. Kicsit ventilálnak, egy babával eljátsszák kistestvérük más családba érkezését. Ellenőrzi a táskákat. Csillog a gyermekeit néző szeme, majd megint görbül egy mosoly az arcán. Közeleg a vacsora ideje, kezd az étel isteni illat terjengeni.
És így megy ez harminc éve. Fájdalmas szeretetben, óvó-védő ölelésben. Walterné Golyán Éva ennyi ideje nevelőszülő. Sok fiókát kireptetett már a fészekből. Hatvanhármat. Hatvan neveltet, három saját gyermeket, de nem tesz közöttük különbséget. A nappali asztalán fényképek, mert kértem. Az egy hónapos átmeneti időtartamtól kezdve egészen tizenöt évig nevelt egy-egy gyermeket. Az egymás fedésében lévő felvételek alig férnek el a száznegyvenszer kilencven centiméteres felületen.
– Ez itt Sanyi, aki epilepsziás volt, és mára sikeres vállalkozó lett. Ő pedig egy fogyatékkal élő kisfiú. És Józsika, Dávidka, Bitike. Ez itt szintén a nevelt lányom a kislányával. Erikám – jár ujja a lakkozott felületű papírok között. – Ez is gyerkőcöm. Majd Dzsinám, tizenhat hónaposan került hozzám, most Marseille-ben él. Egyszerű szobalányként kezdte egy hatalmas szállodában. Most már szobaasszony, több ember van a keze alatt. Van egy kisfiam, aki Stockholm mellett lakik. Súlyosan fogyatékos volt, és mégis örökbe fogadták.
– Ó, hát itt van az imádni való testvérpár, megmutatnám. Négy fiú. Mindenkinek valamerre ment a sorsa. Klarinétoztak, trombitáltak. Ő pedig… Hát úton van a fiú. Még mindig azt gondolja, hogy úgy lehet pénzt keresni, ahogy a legkönnyebb. És itt van a Józsikám is, a rengeteg szép élménnyel. Lám, Norbika és az öcsikék! Ők olyan helyről kerültek ide, ahol komoly terror volt.
rádióriportot hallott
Egy kislányos képet néz, majd a kezébe veszi. – Na, ha valakinek volt viharos múltja, akkor neki igen – mutatja. Most Szentendrén olyan vállalkozásuk van, hogy bárkinek példa lehet.
Ahogy szemlézzük a gyermekek képeit, a sorsokon el-elgondolkozik.
– Na itt az én aranycsapatom! Ádám, Norbi. És Valikám, aki már tizenkilenc éves. És Bence, aki a tizennégyet betöltötte.
Walterné Golyán Éva elmeséli élete történetét. Mintha egy ákombákombetűs meséskönyvet lapoznánk.
– Mielőtt huszonhét évesen nevelőszülő lettem, anya voltam. Annak idején egy nagyon szép családba születtem Igriczi községben, Mezőcsát térségében, Dél-Borsodban. Még a dunna alatt tanítottak imádkozni, mert este ott álltak a hallgatózók az ablak alatt. Nappal szinte kommunisták voltunk, este pedig istenhívők. Egy olyan nagy családban nőttem fel, annyi unokatestvérem volt, hogy álom volt az életem. Magamba szívtam a nagy család szépségét, és egész életemben azt kerestem. Amikor mindig van jó szó, mindig van törődés. Amikor férjhez mentem, már mindenünk megvolt, s hiába volt három gyermekünk, hiányzott az a régi légkör. Akkor figyeltem fel rádióriportokban a nevelőszülőségre, amiről azt képzeltem, valamiféle dajkasághoz köthető helyzet, amikor valaki neveli a más gyermekét. Aztán 1987 decemberében megjelent egy hirdetés az Észak-Magyarországban, hogy nevelőszülőket keresnek, és arra jelentkezve 1988. március elsejével hivatásos nevelőszülőkké váltunk. Egy hónap alatt öt gyermekünk lett a saját gyermekeinken felül, így váltunk igazi nagycsaláddá. Az álmom beteljesült.
– Egy ide kerülő gyermek korábban a vér szerinti családjában traumákat élt át. Hogyan lehet ezeket feledtetni?
– Befogadni és elengedni a legnehezebb. Befogadni törődéssel, szeretettel lehet. Hamar megszoktuk, megszerettük őket, és mégis tudjuk, hogy a gyermeknek igazából az a fontos, hogy az eredeti családjába visszakerüljön vagy örökbe fogadják. És elengedni embert próbáló feladat. Addig úgy neveltük szeretetben, s azt akartuk, hogy az én fészkemben lakjon és az én normám szerint éljen, engem tekintsen a legfontosabbnak, aki az értékeket közvetíti neki. És szép lassan elengedni, kireptetni… De hadd meséljen erről az életem…
spanyolok fogadták örökbe
– Spanyolországban él most egy kislányom boldogan. Annak idején kétszer kellett befogadnom. Először gyámhivatali határozattal került hozzánk, de az sem volt rögmentes, mert két hétig jártunk hozzá egy otthonba, de egy szót sem szólt hozzánk. Minden délután felkerestük, és egyszer csak, csupa nagybetűvel mondom: várt ránk. Hazahoztuk. Megmaradt. A vér szerinti nagymama elkezdett dolgozni érte, hogy hozzájuk kerüljön, s így is lett. Aztán mégse bírtak vele, így visszakerült másodszor is hozzánk. Mindene lettünk, a mindenünk volt! Persze szerettük volna örökbe fogadni, de nagyon beteg volt az első férjem, így nem tehettük. Nem akartunk egy tragédiát a nyakába varrni, sajnos egy évre rá meg is halt a férjem. Tudtuk, hogy mindenképpen harmadik közeg kell neki ahhoz, hogy az élete révbe érjen. A gyermek igazi érdekét kellett nézni. Elmondani nem lehet, hogy mennyire szerettük. Azt hittük, belehalunk az elválásba. Nálunk gyertyák égtek. Mindent elkövettünk, hogy feldolgozzuk.
Megtudom, hogy az összetört személyiségű kislányka képtelen volt beilleszkedni a környezetükbe. Végül majdnem hatéves volt, amikor egy spanyol család fogadta örökbe minden akkori problémájával együtt. Eljöttek Magyarországra, s a nevelőszülőket többször látogatva napokig ismerkedtek a gyermekkel.
– Mi közben pipettával adagoltuk a dolgokat, de a gyermek tiltakozott.
Az igazság az, hogy ennek a gyermeknek a történetében véget kellett vetni annak az az ördögi körforgásnak, hogy a vér szerinti szülők továbbra is zaklassák a nevelőszülőket és a gyermeket. Abból a kultúrából valók voltak, ahol a soron bélyegeket kap az, akinek nincs gyermeke. Csak presztízsgyermeknek, presztízsunokának kellett, aki a jelképe lett volna annak, hogy a szülő „valaki” a közösségben. De azt senki nem nézte, miként hanyagolják el, illetve igen, a gyermekvédelem, amely ebben az esetben kitűnően működött.
– Mi lett ezzel a kislánnyal?
– Hamar levelet kaptunk a családtól. Spanyolul írták, és magyarra fordíttatva küldték el nekünk. Mindent megköszöntek, és azt írták, hogy nem elvesztettünk egy gyermeket, hanem kaptunk egy családot, az ő családjukat. Mivel szerették volna, hogy a magyarságát ne felejtse el, magyarul taníttatták. Minden sportot kipróbáltattak vele a bungee jumpingtól az autóversenyzésig. A lányka most 26 éves. Erám a család saját könyvesboltjában dolgozik. Barátja van, lehet, hogy jövőre esküvő lesz.
Szekrénnyi fotóalbum
A hivatásos nevelőszülő nappalijában az egyik szekrény tele van úgynevezett élettörténeti könyvekkel, megjegyzésekkel teli fotóalbumokkal. „Utazunk a Balatonhoz”, „Anyával Siófokon”, „Anyák napi műsor”, „Ebédhez készül a család, Péter segít a sütésben” – olvasom a fényképek melletti szövegcsíkokon.
– Egy gyermek mennyi idő után mondja azt magának, hogy anya?
– Az a legrosszabb, ha azonnal azt akarja mondani, hogy anya, mert akkor gyenge a kötődése a vér szerinti anyjához, nehéz élete volt. Sajnos harminc év alatt az is előfordult, hogy kórosan lesoványodott, éheztetett, bántalmazott gyermek került hozzánk. Az ide került gyermek eldönti, hogy milyen minőségben fogok az ő életébe beleilleni. Óvó néninek, a nagyobbak tanító néninek hívnak. És szép lassan mindegyikük kifejezi, hogy neki ki vagyok én. Ádám fiam az egyik születésnapja közeledtén azt mondta, hogy az lenne a legnagyobb ajándéka, ha már azt mondhatná nekem, hogy anya. Addig négy éven át Éva néni voltam, s attól a naptól anya lettem.
Az első gyermekeik már mind révbe értek. Az asszony elmondása szerint majdnem mindenkinek megvoltak a kis vargabetűi, hiszen keresték helyüket a világban. Tud róluk. Ebben sokat segít a világháló, s jeles ünnepekkor a többségükkel találkozik is. Van, aki felhívja, és annyit mond: Szia, jól vagyok, s leteszi a telefont.
– Megértik az emberek, hogy mi az, hogy nevelőszülő?
– Régebben olyan anyatigris voltam, hogy elmondani nem lehet. Azt akartam, hogy mindenki értse meg a munkánkat és pártfogoljon bennünket, mert a világon nincs jobb annál, amikor az ember a kezét nyújtja egy kiszolgáltatott gyermeknek. Sokan tagadják, hogy fontos a nevelői szerep, s a legnagyobb bánatom az, hogy nem érzik a munkánk felelősségét. Rengeteg szakember dolgozik azért, hogy a gyerekeknek legyen védelem és ellátás. A nevelőszülő a feladat végén áll, és meg kell cselekednie a jót. Iránytű vagyok. Szentendrén jártunk nemrég. Azt mondta az egykor nevelt lányom: Anya, már itt vagytok? Még nem mostam le a lépcsőt. Elsősorban gyermekmentő vagyok. Ha egy gyermek felnő, adjunk neki időt, hogy az általunk diktált belső szabályokat előhívja magában. Benne is előjött. Lám, a vendég kedvéért rendet csinált.
Fontos a figyelem
Az aranyló grízgaluskaleves gőze már emelgeti a tetőt, ezért megterít a gyermekeknek a vacsorához.
– Tudja, hogy melyik gyermekének mi volt a kedvenc étele?
– Hogyne tudnám. Aki éhezett, az eleinte spájzolt, a lakás zegzugaiban rejtett el élelmet. Ez a nevelés elején fordulhat elő mindaddig, amíg rájönnek, hogy jó helyen, biztos körülmények között vannak. Annám mániája volt a húsleves és a kakaós csiga. Nóránknál mindig kellett valami husinak lenni, Péter fogyatékkal élő volt, aki a lelki problémája miatt mindenből rengeteget evett, Józsika a fasírtot szerette.
Azt mondja, tudomása szerint a család szentségénél jobbat még nem találtak ki. A törődésnél, a személyes figyelemnél nincs jobb ajándék. Azt tanácsolja, ha valaki feladatot keres magának, akkor legyen nevelőszülő. És örüljön, hogy ilyen gyermekeket szerethet. A napokban, mert nemcsak a tribünről szurkolt, hanem megfogta a gyermekek kezét, a gyermekvédelem területén végzett kiemelkedő munkáért Szent Kristóf-díjat vehette át. Hímes tojásként veszi elő bársonybéléses dobozából a nem is olyan kicsi bronzszobrot.
A gyermekeken kívül másik ajándékot is kapott az élettől egy becsületes kohómérnök férj személyében, aki igazi támasza. Évekig biztonsági őrként dolgozott, és most egy fogyatékkal élő gyermekeket befogadó intézményben portás, mert mindig is gyermekekkel szeretett volna foglalkozni. A „sorstekerő” Éva néni gyermekei között pedagógusok, nevelőszülők és örökbe fogadó szülők is vannak.