Azt mondja a szegény üldözött Alföldi Róbert egy vele készült friss interjúban, hogy soha nem politizált direkten a színpadon. Szerinte már az is elég volt ahhoz, hogy renitenssé váljon a jelenlegi hatalom szemében, hogy kérdéseket tett fel.
Mivel én nem értem Alföldi művészetét, az olvasókra bíznám, direkt politizálásának minősül-e, amit saját szememmel láttam akkoriban, amikor ő vezette a Nemzeti Színházat. A Színművészeti Egyetem végzős osztályának rendezett egy Kabaré című darabot, amelynek végén a szereplők miszlikre szaggatták egy nemzeti színű szalaggal átkötött díszkiadását az alaptörvénynek.
Lapjait szétszórták a nézők között, megtaposták, ugráltak, táncoltak rajta, közben gurgulázó röhögések között olvastak föl részleteket a preambulumból. Gúnyos, cinikus hanghordozással, értetlenkedő hangsúlyozással folyamatosan azt érzékeltették, hogy a szöveg nevetséges, épelméjű ember számára fölfoghatatlan, kiakasztó, bugyuta. A végén mindenki kirohant egy oldalajtón, egyikük vigyorogva visszafordult, és azt vágta a képünkbe, hogy ha mindenki elment innen, az utolsó oltsa el a villanyt. A Kabaré sztorija egyébként eredendően a nácizmus tobzódása idején játszódik.
Igaz, mindez nem a színpadon történt, mert ez egy fiatalos, modern előadás volt egy kisebb teremben, de nevezzenek bár kormányülepet nyaló „lakájmédiák”-nak az Alföldi-fanok, mégis azt gondolom, a művész úr nemes egyszerűséggel hazudik politikai szerepvállalásáról.
Biztos jó lesz a Passió XXI is…