– 1956 októberében húszéves volt. Hogyan értesült arról, hogy valami történik Budapesten?
– Mély és sötét elkeseredés vezetett az 1956-os forradalom kirobbanásához. Amit én érzékeltem belőle gyermekként: 11 éves voltam, amikor betiltották a cserkészetet, és létrehozták az úttörőszövetséget. Mi, volt kiscserkészek rendre megkergettük a fehér inges, kék sapkás úttörőket, aztán, ha utolértük őket, a fejükbe húztuk a fejfedőt, és fenéken billentettük őket… Április 4-én a vörös zászlókat tépkedtük, a házmesterek pedig szívszélhűdést kaptak, mert valahonnét gyorsan pótolniuk kellett. Az emberben állandóan buzgott a felháborodás. 1955-ben érettségiztem. 1956. október 23-án esztergályostanulóként délutános voltam a Fény utca környékén a Ganz villamossági gyárban. Délelőtt az akkori barátnőmmel, későbbi menyasszonyommal fönt jártunk a Várban, és a Szentháromság téren, a Műegyetem diákszállásánál azt láttuk, hogy rengetegen hordanak kicsi piros-fehér-zöld szalagocskát. Nagyon furcsa volt, de nem tudtuk, mi történhetett. Kettőre bementem a munkahelyemre, és éppen átöltöztem az olajos, koszos munkaruhámba, amikor berohant egy srác az öltözőbe, és azt mondta, délután tüntetés lesz a Bem téren. Azonnal visszavettem az utcai ruhámat, hazarohantam, felkaptam egy piros-fehér-zöld zászlót, és nyél nélkül bedugtam a zsebembe, háromkor már a Bem téren voltam. Napok múlva mentem haza. Tönkrement a cipőm, és egy kiszuperált katonai csizmát vittem haza, amelyet a házunkban lévő suszter a forradalom melletti szimpátiájából ingyen talpalt meg. November 4-én ott voltam a Széna téren. Az előtte lévő napokon megtisztították a teret a felborogatott vasúti kocsiktól, teljesen védhetetlenné vált. A Lövőház utca sarkán állt a metró fúrótornya, abban volt felállítva egy géppuska, és gúlában sok Vécsey-kézigránát egymásba tekerve.

„Aláírást gyűjtöttem azért, hogy az ENSZ ne vegye le a napirendről a magyar ügyet”
– A nagyobb tűzerő miatt?
– Kis, konzervdobozszerű, piros-fekete csíkos, fanyelű gránátok voltak, amelyek fejét egymásba lehetett csavarni. Négyet-ötöt összecsavartunk és nyéllel láttuk el. Ha a sikeres dobást követően bekerült a tank hernyótalpai alá, akkor volt esély arra, hogy lerobbantotta a lánctalpat, így a páncélos mozgásképtelenné vált. Aztán amikor három tank és néhány oldalkocsis motoros a felkelők által bevett házak felé közeledett, valakik puskákkal és géppisztollyal lőtték a tankokat, ami teljes képtelenség volt. A „csúzlizás” következménye az volt, hogy órákon át tartó tűzzel sötétedésig szétlőttek bennünket. Mielőtt a gyalogságot is bevetették volna, hogy kiirtsanak minket, a Széna tér védhetetlenné vált, így a parancsnak megfelelően elmenekültünk, szinte hason csúsztunk haza. A szovjet tankok sündisznóállást felvéve minden utca irányába lőttek, ahol a sötétben mozgást érzékeltek.
– Mikor szökött külföldre?
– November 8-ra abbamaradt az ellenállás Budapesten. Mivel fegyverrel is harcoltam, a jövőm bizonytalanná vált Magyarországon, ezért november 11-én elindulva, kétnapi bolyongás után, a zöldhatáron, toronyiránt haladva kimentettem az irhámat Ausztriába. A határ túloldalán egy fűtött épületben aludtunk, majd másnap Németújvárra (ma Güssing) vittek minket, ahol meleg kakaóval, vajas kenyérrel és naranccsal fogadtak. Ott szétválogatták az embereket, minket Stájerországba vittek. Akkor naponta tízezer magyar érkezett Ausztriába, de mi nem követelőztünk, hanem megköszöntünk mindent, amit kaptunk, és örültünk annak, hogy befogadtak minket. Persze Ausztria nem állt annyira jól, úgyhogy azt szorgalmazták, mindenki menjen tovább. Visszavittek Grazba, ahol eldönthettük, melyik sorba állunk: Ausztráliába, Svájcba, az Egyesült Államokba, vagy máshová szeretnénk menni. Nekem volt rokonságom Amerikában, de mire ezt sikerült leleveleznem, és a vöröskereszten keresztül elküldték a repülőjegyemet, én már repülőn Anglia felé vettem az irányt. Decemberben már Londontól délnyugatra egy városban, Aldershotban dolgoztam villanyszerelők mellett segédmunkásként. Egy család pártfogása alá helyeztek. Ők szerezték a munkát, az albérletet is. Angol nyelvből le kellett érettségiznem, majd hat év alatt, munka mellett gépészmérnöki diplomát szereztem.
– Mérnökként jobb munkához jutott?
– Eleinte nem, és az albérletet is fizetnünk kellett. Időközben elváltam a magyar feleségemtől. Aztán megismertem egy dán hölgyet, aki rávett, hogy menjek vele Dániába. Ott lehúztam egy cégnél 32 évet, és a munkám révén bejártam a világot. A társaság ipari nagyberendezéseket gyártott, és folyadékanyagok átalakításának technológiájával foglalkozott. Kávé-, kakaópor-, tejpor-technológiák is a profilunkba tartoztak. A külföldön létrehozott ipari létesítményeknél a gépsorok szerelését, a technológia beüzemelését felügyeltem. Telepítettem tejporgyárat Olaszországban, Svájcban, Belgiumban, festékberendezést Svájcban, műtrágyagyárban is voltam Wellsben. Bulgáriában egy olyan üzem létesítését felügyeltem, amelyben a csador festéséhez szükséges fekete ruhafestéket gyártottak iráni megrendelésre. Közreműködtem csempealapanyag-gyár beüzemelésénél Venezuelában, és kakaóporgyártó cégnél Nigériában. Kenyában egy 64 négyzetkilométeres angol teaültetvény közepén létrehozott gyárhoz vezényeltek, ahol teaporgyártó gépeket kellett beüzemelni egy nagy üdítőital-gyártó megrendelésére.
– Mikor látogatott vissza először Magyarországra?
– Amikor már dán állampolgár voltam, 1971-ben küldtek Magyarországra egy paradicsompor-gépsor beüzemeléséhez a Kecskeméti Konzervgyárba. Amikor összeült a konzervgyár vezetősége, az igazgató, a főmérnök, és az üzemvezetők az ovális tárgyalóasztalnál ülve azt mondták nekem, az igen tisztelt külföldi partnernek, hogy „Hajdú elvtárs”. Bocsánat, én nem vagyok elvtárs, maradjak inkább csak Hajdú úr – válaszoltam erre. Az 1968-ban született kislányom, és a dán feleségem a szüleimnél laktak a Lövőház utcában. Azért megnéztem, hogy a Széna téri sündisznóállásos tankok helyén mi áll. Megépült a metró, amelynek a fúrótornyánál harcoltam, úgyhogy utaztam néhány megállónyit.
– Vágyott már a magyar konyha ízeire is?
– Amikor még Angliában éltem, a család sok receptet küldött levélben. Igaz, hogy porpaprikához csak a patikában lehetett hozzájutni, de tudtunk paprikás krumplit, pörköltet, rántott húst készíteni. A Nagy-Britanniához tartozó gyarmatokról az ötvenes évek végétől sokan átköltöztek a szigetországba, hogy egyszerű munkakörökben dolgozzanak, hozták magukkal a saját gasztronómiai kultúrájukat. Így már ott sem volt nehéz fűszerekhez jutni. Amúgy négy és fél év után kérhettem volna a brit állampolgárságot, de nem éreztem szükségét. Dániában a dán feleségem megtanult magyar ízlés szerint főzni.
– Nyugdíjasként döntött úgy, hogy hazaköltözik?
– 1998-ban 62 éves voltam, és a dán cég új tulajdonosa nem tartott igényt a munkámra. A társaság egyik olasz leányvállalatát kezdtem képviselni Magyarországon, így a víz fölött tarthattam a fejemet a nyugdíjazásomig. Úgyhogy egyre többet tartózkodtam itthon. Hatvanhét éves koromtól kapok dán nyugdíjat. Három gyermekem van. A dán feleségemtől van egy, aki Dániában él, Zsuzsinak, a mostani feleségemnek van egy lánya, aki Németországban ment férjhez, és van egy 1980-ban született közös fiunk, ő is Dániában él.
– Hol ismerkedett meg Zsuzsival?
– 1977 nyarán a kislányommal nyaraltam Budapesten a szüleimnél. A Lukács fürdőben ismerkedtünk meg. Már a napozóról kiszúrtam magamnak, ahogy lent úszkál a vízben. 2003-ban vettünk meg egy Fejér megyei házat Pázmándon.
– Tele a ház magyar címerekkel, a falon függ a vitézi kardja. Stílszerű, hogy a Szabadság útján laknak.
– Ez a véletlenek műve. Ennek az utcának a lánykori neve Tükör utca. Évekig hadakoztam, hogy a különböző, kommunista elnevezésű utcák neve megváltozzon. Bár törvény van rá, különféle mondvacsinált dolgokra hivatkozva – például hogy drága az új iratok kiváltása – nem történt semmi. Miközben ilyen esetben ingyenes a személyi dokumentumok cseréje. Volt itt Zalka Máté és Sallai Imre utca is. Rendszeresen levelekkel bombáztam az önkormányzatot, hogy változtassák meg az utcaneveket. Sok utánajárással és az anyagi hozzájárulásommal sikerült összehozni a falunak egy történelmi emlékparkot országzászlóval, az I. és a II. világháború hőseinek emlékkövével, ’56-os emlékkővel, a kommunizmus áldozatainak mementójával. Van trianoni emlékművünk, és a falunak van egy ’56-os mártírja is, Onestyák László, akit 1958-ban végeztek ki. Évekig tartottunk megemlékezéseket is, de mondjuk meg őszintén, hogy a faluban ebben a tekintetben a lelkesedés kis helyen elfér.
– Gyakran tart középiskolákban előadásokat 1956-ról. Mit tapasztal, érdeklik a mai tizenéveseket a hatvan évvel történt események, a kiváltó okok és a következmények?
– Jogos a kérdés, mert a minimális érdeklődéssel, vagy az érdeklődés teljes hiányával úton-útfélen találkozom. Minden a tanáron múlik. Ha egy pedagógusnak 1956 jelent valamit, könnyen ráébreszthetők a gyermekek a történtek jelentőségére. Nekem 1956 soha nem ér véget. Az angliai Magyar Szabadság Szövetségnek a negyedig vagy ötödik számú tagja vagyok, aláírást gyűjtöttem azért, hogy az ENSZ ne vegye le a napirendről a magyar ügyet. 1957 januárjában az ENSZ ötös bizottságának titkára Povl Bang-Jensen dán diplomata volt. Az ő működésének köszönhető az az előzetes ENSZ-jelentés, amely tökéletes dokumentuma az ’56-os forradalomnak. Miután 1957-ben a szovjetek fellőtték az első, majd a Lajka kutyás második rakétájukat a világűrbe, az egész nyugati világ biztonságérzete megrendült. Már nem lehetett az orosz medve bajszát tépkedni, ezért az ENSZ-nél a magyar ügy a megoldatlan ügyek egyikévé vált. Povl Bang-Jensen több mint száz magyar tanút hallgatott ki, névsorukat később az ENSZ kérésére sem adta ki. Felfüggesztették, kirúgták, bíróságra citálták, majd amikor ötgyermekes családapaként 1959-ben egy segélyszervezetnél dolgozott az Egyesült Államokban, egy novemberi nap munkába menet eltűnt. Hálaadás napján találták meg egy parkban átlőtt fejjel, nem messze a lakhelyétől. A holttestet a családnak sohasem adták ki, csak a hamvakat. Én annyira felháborodtam azon, hogy még New Yorkban is el lehet tenni láb alól egy magyar ügyet támogató embert, hogy 1957-ben a londoni amerikai nagykövetségtől megszerezve a címüket, elküldtem az 1956-os felkelőkarszalagomat a diplomata özvegyének. 1991-ben a Povl Bang-Jensen posztumusz megkapta az ’56-os emlékérmet. Amikor Göncz Árpád hivatalos látogatáson Koppenhágában járt, nekem mondta, hogy ott van a zsebében az elismerés, de a leszármazottakat nem találják. Végül 1992-ben az Amerikában élő, politikától visszahúzódott gyermekeivel én leveleztem le azt, hogy jöjjenek el a kitüntetés átvételére Magyarországra. 1992 márciusában az öt gyermek közül négy eljött ide, és a Parlamentben vették át Göncz Árpádtól az elismerést. Az egyik fiú azóta a magyar ügy élharcosa lett, az Egyesült Államokban a magyar vonatkozású, titkosítás alól feloldott dokumentumokat mikrofilmre veszi, és időnként eljuttatja a magyar hatóságokhoz.