– A válás után kerültem ide, mondhatni nem alakultak túl jól a dolgok a férjemmel. Ennek már két éve – kezdi Vera, aki nemrég egy komoly műtéten is átesett.
– Az évek során összesen tizenkét operációm volt, sajnos ki kellett vezetni a vékonybelemet az oldalamon, jobban már nem leszek – meséli, majd gyorsan hozzáteszi: – De ez nem akadályoz meg abban, hogy dolgozzak, éppen ma írtak a kollégáim, hogy már nagyon várnak, és gyógyuljak meg hamar.
Az intézmény 2014 nyarán kezdte meg működését Hecker-Réz Ibolya vezetésével: – Az Üdvhadsereg megkért, hogy álmodjak ide egy olyan komplex létesítményt, amire szükségük lehet a környéken élőknek. Mivel azt tapasztaltam, hogy egyre több nő válik hajléktalanná a lakásmaffia, a banki hitel vagy elmérgesedett családi konfliktusok miatt, létrehoztunk egy átmeneti rehabilitációs szállót nőknek, mellette nappali melegedőt, népkonyhát és éjjeli menedékhelyet.
– Olyan embereknél is fennáll a lakhatási probléma, akik korábban nem voltak még hajléktalanok. Fontos, hogy hagyjunk nekik időt Körülbelül másfél évig marad a legtöbb ember: az anyagi megerősödés mellett a lelki stabilitás is szükséges ahhoz, hogy megállják a helyüket. Ezt a két komponenst nem lehet szétválasztani; ha nincs egyik vagy másik, idő kérdése, hogy újra kicsússzon a talaj a lábuk alól, és hajléktalanokká váljanak megint – fogalmazott Hecker-Réz Ibolya.
Az épület három szintjén ötvenöten laknak, az átmeneti szállón harmincan, rehabilitáción huszonöten, a krízisidőszakban pedig plusz tízen kapnak helyet az éjjeli menedékhelyen. A nappali melegedőbe ötven, télen hatvan-nyolcvan rászorulót engedhetnek be. A téglával kirakott boltíves helyiségben mindig friss péksütemény és gyümölcs van az asztalokon. Most körülbelül tizenöten ücsörögnek itt.
Az Üdvhadsereg által létrehozott intézményben ötvenöt rászorulót tudnak elhelyezni
Fotó: Teknős Miklós
– Krízisidőszakban nem ilyen szellős itt a hely, de ide bárki betérhet pihenni, tévézni vagy mosakodni, borotvát és tisztálkodáshoz eszközöket adunk, sőt a ruhájukat is ki tudják mosatni, vagy választhatnak másikat az adományokból – magyarázza az intézményvezető.
A ház egyik helyiségében időközben egyre többen várakoznak. A népkonyhán naponta háromszáz adag ételt főznek, és mintegy száz olyan idős jár ide ebédért a környékről, akiknek van hol lakniuk, ám ételre már nemigen jut pénzük.
Az átmeneti és rehabilitációs szobák csendesek, sokan ugyanis reggel elmentek dolgozni, akik pedig éjszakások voltak, még alszanak.
– Lenke néni egy bankba jár takarítani kora reggel és késő este – ismerteti az intézményvezető, miközben a jól felszerelt, külön fürdőszobás lakrészeket mutatja. Mint mondja, aki itt él, annak előbb-utóbb dolgoznia kell.
– Már a felvételi beszélgetésen felmérjük a jelenlegi élethelyzetüket, hol tartanak és mi vezetett ide, milyen akadályokon kell átsegítenünk, vagy hogy képesek-e a bentlakásos intézményben közösségben élni. Az, hogy ki mennyi idő után áll talpra, teljesen egyéni; de ez csak úgy lehetséges, hogy megismerjük őket, és együtt tárjuk fel a problémáikat – veszi át a szót Utassy Éva, az intézmény egyik szociális munkása.
– Ez absztinens szálló, és sokan emiatt döntenek mellettünk, mert egy plusz kontroll lehetünk a számukra, ha valóban új életet akarnak kezdeni – teszi hozzá, hangsúlyozva: az itt élő nőket inspirálja, hogy igényes, rendezett környezetben élhetnek.
– Sok nőn azt látom, hogy soha életében nem tettek fel neki kérdéseket, és senkit sem érdekelt, mit érez vagy mit gondol. Olyan terheket cipelnek, amelyek valójában nem a sajátjuk. Ha bizalmat szavaznak, ha újra megtanulják kifejezni magukat, megfogalmazni a félelmeiket és a problémáikat, abszolút működik az öngyógyítás. Fontos, hogy ne halat adjunk nekik, hanem megtanítsuk őket halászni; mert csak így tudják felépíteni magukat újra vagy épp életükben először. Nem véletlenül kapta az intézmény azt a nevet: Új Kezdet Háza.
A szociális szakember az indulás óta része a 25 fős csapatnak. Mint mondta, a segítő hivatást kisgyermek kora óta érzi a zsigereiben.
– Ózdon születtem, a mélyszegénység kellős közepébe, amikor a rendszerváltás után bezárták az acélgyárat. Azzal az érzéssel és kérdéssel nőttem fel: hogyan segíthetnék ezeknek az embereknek? Számomra ez valóban hivatás. Ugyanakkor kell egyfajta zsigeriség, mert ha az nincs meg, bedarál ez a munka – fogalmazott az intézmény munkatársa.
– Van nálunk egy hölgy, aki évtizedekig élt egy sátorban, elszigetelve. Őt a magányosság hozta ide: elvesztette a párját, de volt benne hajlandóság, hogy változzon és változtasson. Neki leginkább életvezetési tanácsadásra volt szüksége, hiszen hosszú éveken keresztül élt a saját rendszer nélküli világában – mutatott rá Utassy Éva.
És persze van, hogy hiába tesznek meg mindent az itt dolgozók, nem mindenkinek tudnak segíteni.
– Volt, akit a végsőkig próbáltunk állva tartani, de ez nem volt elég, és az illető visszaeső lett. Hetekkel később találkoztam vele az utcán, iszonyúan rosszulesett, de végül be kellett látnom, hogy nem tudok mindenkinek segíteni.
Fontosak az esélyek, de van egy pont, ami után már nemet kell tudnunk mondani – vélte a szakember.
