Strasbourgban, az Európai Parlament üvegpalotájában tegnap átadták a Szaharov-díjat Oleh Szencov unokatestvérének. Arról a bebörtönzött ukrán filmrendezőről van szó, aki amolyan jogvédőként méltó volt az EP figyelmére, és aki így példaként állhat a 28 tagú közösség félmilliárd lakója előtt.
A parlament épületét az E jelű villamossal lehet megközelíteni, de ha valaki a karácsonyi vásár felől érkezik, először a Kleber tértől a B-re kell felszállnia, s valahol átülhet az E-re, több ilyen megálló is van.
Persze csak akkor, ha a villamos halad, s nincs lezárva a város, mert a rendőrség egy gyilkost keres eredménytelenül az Európai Unió egyik központjában.
De kedd este épp így történt. A Kleber téren a tömeg megnyugodva nézegethette a kiállított portékákat, hiszen fegyveres rendőrök vigyázták biztonságát, és hatalmas betontömbök tették lehetetlenné, hogy valaki autóval hajtson a tömegbe.
Együtt kell élni a biztonsági intézkedésekkel, gondolta mindenki, s bízott is a hatóságokban. Majd jött a gyilkos, tíz percen át lövöldözött, örökre megváltoztatta egyes családok életét, beugrott egy taxiba, és elmenekült.
El tudott menekülni, pedig egész éjszaka keresték arrafelé, ahová a taxi vitte. A karácsonyi vásár látogatói, valamint az Európai Parlamentben dolgozók tömege várakozott, éttermekben, kocsmákban, lakásokban, szállodákban.
Vagy mondjuk az Európai Parlamentben, ahol nem sokkal a szinte menetrendszerű támadás előtt szavaztak arról a legdemokratikusabb intézmény képviselői, hogy az első körös kudarcot feledve másodszorra mégis támogatják a migránsvízum bevezetését, jöhessen hozzánk mindenki, aki akar, majd később eldöntik a jól képzett és minden eszközzel felszerelt hatóságok, érdemes-e a védelemre a messziről jött ember.
Nem szabad soha azt mondani, hogy ez a helyzet bármelyik országban normális. Nem lehet elfogadni, hogy a karácsonyi vásár velejárója a terror, és a probléma orvoslásaként valamelyik cég kamionokat feltartóztató betontömbök rendszerét helyezi el, s levédeti szellemi találmányát.
Az európai politikai folyamatok őreként tetszelgő Európai Parlament nem élhet úgy, mintha egy másik bolygón lenne, s nem takarhatja el a szemét, ha öt villamosmegállóra a palotától egy ismert bűnöző gyilkolni kezd. Folyhat a vér, de az utca valósága nem rendíti meg a bizarr módon valószerűtlen virtuális valóságot ott benn, a parlamentben.
Ott még az épület evakuálásáról is vitát kezdeményeznének hajnali háromkor, hátha demokratikus volta enyhíti az értelmetlensége okozta émelygést. Az olló pedig nyílik, egyre nagyobb a szakadék a nép és az őket képviselő, nagyon céltalan európai elit között.
Ott benn papírokon olvasható a valóság kilúgozott változata, demokráciadeficitről és a civil szervezeteknek juttatott támogatásokról regélnek önjelölt próféták és levitézlett, sikertelen politikusok, kint pedig akár meg is halhatnak az emberek, az mindig csak statisztika, az élet velejárója lesz. Biztosan van rá formanyomtatvány, hol kell az emberi veszteséget lejelenteni az unió illetékes hivatalának.
A Szaharov-díj kiosztásakor az Európai Parlamentben olyanok ültek, akik az éjszakát összetolt székeken, kanapékon vagy pizzázókban töltötték, esetleg várakoztak a hirtelen mégis fizikai valóságában megjelent francia–német határon, ahol a gyilkos egyébként átjuthatott. A felszólalók aggódtak azon, milyen szörnyű a helyzet Ukrajnában, és hitet tettek amellett, hogy ezen változtatni kell.
A strasbourgi kórházban eközben az orvosok harcoltak a meglőtt turisták és járókelők életéért. Itt húzódik a front a mi európai háborúnkban, csak politikai akarat kellene ahhoz, hogy ezt felismerjék a valódi döntéshozók.