Szrgya Popovics tegnap hazánkban népszerűsítette most megjelent könyvét, amelyben azt a módszert részletezi, hogyan lehet megdönteni egy diktatúrát, hogyan lehet a szabadságot a zsarnokság helyére tenni, miként kell áthágni a szabályokat anélkül, hogy véres fejjel kelljen a rendőrségnek válaszolni a részletekről. Popovics valaha a Milosevics-rezsim elleni felkelés egyik szervezője volt, s lett mára professzionális yuppie-forradalmár. Aki megmondja, ki a diktátor és ki a szabad ember. Kit szabad ütni és ki a barátunk. Akiben tettvágy van, de az erkölcsöt régen maga mögött hagyta.
Lehet példálózni Iránnal és Venezuelával, főleg azért, mert messze levő országok, a hallgatók és olvasók pedig nem tudják, kik élnek ezekben az országokban, milyenek a mindennapjaik, s azt végképp nem, hogy a messziről jött ember a végső igazsággal a tarsolyában jót tesz-e az ottani millióknak, ha ügyes kis módszereivel belekavar az életükbe. Szrgya Popovics hivatalos pusztító, aki úgy véli, joga van eldönteni, kinek mi a jó és mi a rossz.
Teszi ezt úgy, hogy ő maga csak a technikát tudja, de mélységében nem foglalkozik az országok ügyeivel. Arra megvannak a helyi emberek, akik hisznek benne, erkölcsi joguk van szembefordulni azokkal, akik az adott országban élnek. A szavazók így birkák, lenézett, kinevetett tömegek, akik legyenek akármilyen többségben, egy kézlegyintéssel elfeledhetők. Egyszerűen azért, mert Popovics dogmái alapján tökéletesen biztosak abban a szabadság ezen bizarr prófétái, hogy igazuk van. Vesszen a demokrácia, vesszen az istenadta nép, vesszenek a szavazatok és pártok, csak ütni lehet és ütni kell, a kézikönyv utasításait követve ki lehet billenteni a hatalmat a székből, és utána valami jó dolog következik. Vagyis, akkor majd tárgyalunk, hogy mi lesz.
Az egész bugyuta agyrém arra a hazugságra épít, hogy a nagy pártok bebetonozzák a hatalmukat, következésképp rosszak, s harcolni kell ellenük, a szabadság hívei pedig eszközök nélkül, csak lobogó lelkük erejével küzdenek. Aztán kiderül, hogy azért vannak eszközök, támogatók is, még nem is annyira titkosan. Az alternatív világ képviselői.
Mikor Magyarország kiszabadult a szovjet béklyóból, és tízmillió ember csodálkozott rá a nagy képernyős tévére, esett hasra a bécsi boltok árukínálatát látva, s egy emberként fogadta el az Egyesült Államok erkölcsi fensőbbségét, akkor jött hozzánk az alternatívát kínáló, a hagymázas eszméit szép szavak mögé rejtő Nyílt Társadalom Alapítvány.
Amely nem hitt nemzetekben, csak egyénekben. Ebben a világban nincsenek határok, nincsenek közösségek, nincsenek megfoghatatlan értékek, csak a teljes szabadság, amely stabil értékrend nélkül teljesen megfoghatatlan, és minden bizonnyal pontosan ez volt a cél. Az alapítványnak pénze is volt, ideje is, a jó munkához pedig idő kell, emberek kellenek. Ha az egyik trükk nem jön be, van még mellette hat másik, és úgyse csak Közép-Európa van a világon, ez csak egy projekt, amelynek soha nem lesz vége, legfeljebb lelassul néha vagy felgyorsul, ha épp úgy adja a történelmi helyzet.
Egy-egy ország néha elhasal, a szabadság híveinek tevékenysége barikádokat emel az utcákon, kezük érintése után elértéktelenedik a pénz, a sok-sok felvilágosult és önmagával tökéletesen elégedett egyén pedig egymást marcangolja a húsosfazék mellett. Minél több ilyen szabad ember van, annál szürkébbé válik a sokszínűség, annál könnyebb irányítani a kicsi individuumokat, akik mindannyian önmaguk istenei.
A szabad fiúk és lányok, a politika varázslói soha nem fognak rájönni, hogy egy ügyes, ördögi projekt kicsi hangyái. Színesek, egyéniségek. Ugyanolyanok.
