Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. A portugálok elleni, június 22-i lyoni 3-3-mal labdarúgó-válogatottunk csoportelsőként jutott be az Európa-bajnokság nyolcaddöntőjébe, Franciaországban tízezrek biztatták a magyar csapatot, itthon a fél ország a tévék előtt, majd az utcán tombolt, én pedig Újabb egész pályás feltámadás című cikkemben így fogalmaztam: „…az is előfordulhat, hogy a belgáktól beszedünk egy sima hármast, kupacsapataink már júliusban hanyatt esnek, és ránk köszönt az újabb, hosszú magyar futballősz. De ez a két varázslatos hét már akkor is elvehetetlen, és akár évtizedekre előre hordozza az ígéretet, hogy lapátoljunk bármennyi földet is a legnépszerűbb sportágra, alatta nem huny ki a parázs.”
Nos, a belgáktól nem sima hármast, hanem négyest szedtünk be, három kupacsapatunk, köztük a Bajnokok Ligája selejtezőjében favoritnak hitt Ferencváros valóban hanyatt, azaz kiesett, nyakunkon a futballősz, és a lapátolást, az újratemetést már meg is kezdtük. A fiúk a pályán, mások a számítógépek előtt. Kérdés, mi lesz az ígérettel és a parázzsal.
Szögezzük le: ami az Eb-n történt velünk, bennünk, azt kisebb, helyi értékű csodának tekintettük már akkor is; csakhogy a csoda, természetéből fakadóan, nem köszönt ránk naponta, havonta. Akivel egy életben egyszer megesett, akit csak egyszer megszállt az ihlet, már szerencsésnek, kiválasztottnak érezheti, mondhatja magát. Kivéve ha sportoló. Mert a sportban ennyi kevés. Költő, zenész, szobrász lehet egyopuszos szerző, labdarúgó nem. Itt mindennap új hősök születnek, és régiek buknak el. Az amúgy téves „címvédés” kifejezés is erről árulkodik, hiszen a bajnoktól elvárjuk, hogy az aranyérmét védje meg – miközben az már örök életre a vitrinjében lapul, azon nincs mit megvédeni.
A presztízsen, a kivívott nimbuszon ellenben van – és klubjainknak ez most nem sikerült. Nem is fogták fel, mekkora a felelősségük. De vajon ettől visszamenőleges hatállyal másként ítéljünk-e az Európa-bajnokságról, az osztrákok feletti 2-0-ról, a portugáloknak lőtt hármasról, júniusi gerjedelmeinkről? Azaz változzon-e a múlt?
Nehéz a válaszadás, abszolút igazság nincs is. Aki már az Eb-n a válogatottunk és a magyar futball ellen szurkolt – ez is hungarikum, nemcsak a téliszalámi és a gémeskút –, az azóta bőséges muníciót kapott, már a belgák elleni 0-4-nél ujjonghatott, ezért is kellett volna megállnia a csapatnak 0-2-nél. Aki viszont hisz abban, vagy legalább ábrándozik arról, hogy e felejthetetlen nyárelőnek lesz, lehet még folytatása, annak van egy-két jó hírünk.
Az egyik az, hogy magyar játékosnak harminc éve nem jutott efféle élmény és teher – nem a tengerparton, hanem világversenyen kellett felkészülnie az új szezonra, és a Fradi erre rá is ment. Gera és Böde csak poroszkált a Partizani ellen, Pintért a szünetben le kellett cserélni, Dibuszt a büntetőpárbajban leiskolázta az albán kapus.
A kulcsembereknek az Eb után a BL-selejtező nem jelentett igazi ingert, azt várták, hogy más majd úgyis megnyeri valahogy ezt az elfuserált meccset – csakhogy mindenki hárított.
Másrészt a válogatott, a nemzeti futball ereje, perspektívája messze nincs egyenes arányban a klubokéval, és aki ezzel nem ért egyet, az most kapásból soroljon fel néhány remek izlandi vagy walesi alakulatot.
Ettől persze még lehet temetni, de nem kötelező. Akkor sem, ha nem jutunk ki a 2018-as vb-re, mert ott Európának 13 hely akad, és mi nem vagyunk ott a kontinens legjobb 13 alakulata között. De a 2020-as Eb-n ismét lehet helyünk, annál is inkább, mert az osztott rendezésben Budapest három csoportmeccsnek és egy nyolcaddöntőnek adhat otthont. Úgyhogy a srácok csak menjenek focizni, és kérjenek labdát karácsonyra!
Természetesen nincs semmi biztosíték arra, hogy még egyszer átélhetjük azt, amit idén júniusban. De ha soha többé nem lesz részünk hasonlóban, az a Bordeaux-ban, Marseille-ben, Lyonban, Budapesten történteket bennem nem le-, hanem inkább felértékeli.
