Előállt ugyanis az a faramuci helyzet, hogy 2016-ban a visegrádi országok klubja, azaz Közép-Európa védi a schengeni vívmányokat, szembeszállva a külső határokat is légiesíteni próbáló Merkel–Juncker-tengellyel. Európa megtelt, miközben az idei migránsáradat a többszöröse lehet a tavalyinak – Berlin pedig az uniós határőrnek alkalmatlannak bizonyuló Görögország helyett Törökországot alkalmazná külső őrző-védőnek. A Merkel–Erdogan-paktumról alighanem egy sereg dolgot csak utólag tudnánk meg, akárcsak a választói akaratot megkerülő 1990-es MDF–SZDSZ-paktumról.
Joggal feltételezhető, hogy a „mag-Európa” elképzeléseit Angela Merkel úgy próbálná keresztülvinni, hogy mind a török számlát, mind a beszivárgott és beutaztatott migránsokat uniószerte szétterítve, visszafordíthatatlan folyamatot indítson el. Közép-Európa ellenszegülését a széplelkű „morális imperializmusnak” a régi recept szerint megpróbálták Orbán Viktor nyakába sózni; hat országnak és egy hatvanmilliós tömbnek azonban más a súlya. Ráadásul Merkel azzal az Erdogannal tárgyalgat, aki a kényes nyugati médiában még maga az ördög volt, midőn Orbán tárgyalt vele, s emiatt a magyar kormányfőt is diabolizálták. Mondják, a hárommilliárd euróból könnyen hat is lehet, majd évente újabb hat, bónuszként pedig Törökország uniós csatlakozása. Talán időt nyer az atlanti politikai korrektség, de mindenképpen teret nyer az iszlám.
Ezzel szemben a prágai közös nyilatkozat nyílt, világos álláspontot képvisel a bazári típusú kamarillapolitizálással szemben. Erős, választóvonalak nélküli, egysebességes Európát óhajt, hozzátéve, hogy az Európa Uniónak nyitottnak kell maradnia a jelenlegi és jövőbeni tagjelöltek számára. Vagyis lobbiznak a nyugat-balkáni országokért (elsősorban a Görögországgal határos „frontországért”, az erején felül teljesítő Macedóniáért), amelyekről a kontinens nyugati fertálya lélekben mintha már le is mondott volna. Orbán Viktor szerint rövid időn belül 38,5 millió újabb „belső” menekült indulhat meg Európa irányába, miközben méltatlanul kevés szó esik a visegrádiak ama csendes helytállásáról, amelyet az elhúzódó ukrajnai válság tesz szükségessé a keleti menekültfronton.
Mintha a nyugat-európai kollégákból hiányozna a valóságérzék – fogalmazódott meg Prágában; s aligha kétséges, hogy a második védvonal kialakítását is ezért tartják ördögtől valónak, holott Bulgária és Macedónia határainak védelme összeurópai ügy. Igaz, ha elfogadnák a visegrádi álláspontot, akkor a bürokráciát a realitásokhoz igazítva ki kellene terjeszteni a schengeni határokat Bulgáriára és Romániára, s igen sebesen Macedóniára is; ugyanakkor felül kellene vizsgálni a határőri feladatait elszabotáló Görögország státusát.
Ez esetben a második védvonal idővel az első védvonallá válna, az Európai Unió pedig visszatérne a normalitás állapotába, ami a tágabb értelemben vett „honvédelem” kérdését illeti. Igaz, ezzel együtt be kellene ismerni az uniós menekültpolitika, a Willkommenskultur kudarcát, s alighanem távozniuk kellene azoknak a politikusoknak is, akik a kontinens biztonságát veszélyeztetve az európai választópolgárokat ebbe a válsághelyzetbe lavírozták. Ám ezek a konzekven-
ciák már más határokat feszegetnek.
