Britannia döntött. Talán elhamarkodottan és nem számolva a következményekkel, talán túlságosan is érzelmi alapon, és nem ésszel. De döntött, és ezt senki sem vonhatja kétségbe. Lehet persze szomorkodni, háborogni, a népet butának tartani, felszólítani a miniszterelnököt, hogy ne fogadja el a népszavazás eredményét, de sokkal jobb levonni a következményeket és tanulni a brit leckéből.
Nemcsak a britek nem lehetnek szolgák, hanem senki sem érezheti úgy magát. Az Európai Unió nem azért épült fel, hogy létezésével elindítsa a függetlenségi mozgalmakat, mégis így történt. A meghatározhatatlan brüsszeli módi új, radikális pártokat szült a tagországokban, amelyek ellenzik ezt a gyakorlatot, és ezek a pártok olyan erőre kaptak az évek során, hogy az Európai Parlamentben is képviseletük van, mégpedig igen szép számban. Nagy-Britannia is megismerte a régi kétpártrendszer végét, őfelsége leghűségesebb ellenzékéből harcos aktivisták lettek, az Egyesült Királyság függetlenségéért szálltak síkra, Angliát akartak, Skóciát akartak. Az ottani berendezkedés végét. Új országot, új rendszert, amely hasonlít a régihez, de az új korban létezik. Nem csak a cinikus brüsszeli bürokraták agresszivitása, hozzá nem értése és átpolitizált döntéshozatali gyakorlata idegenítette el az emberektől az uniót, és vált a kék alapon csillagos zászló az erő, jólét és szolidaritás szimbólumából a meg nem értés és unalom jelképévé.
Egy országok fölött terpeszkedő, könyvelők által irányított, embert soha nem látott mechanizmus lett az Európai Unió, amelynek nincs nemzetisége, nincs erkölcsi iránymutatója, nincs vallása, nincs neme, nincs látható megjelenési formája. De ott van, érezni a jelenlétét, és ettől viszket az ember háta. Arra viszont egyetlen viszkető hátú ember sem gondolt, hogy ezen változtatni lehet, inkább megvakarta, szinte automatikusan, mert azért együtt lehet élni ezzel az érzéssel, ráadásul csak egy mellékhatás, és ötszázmillió más ember is érzi ugyanazt, akik itt élnek, a világ legfejlettebb vidékén. Most viszont a britek egy politikai trükköt komolyan vettek, és bebizonyították, hogy érzelmek nélkül, emberek nélkül nem lehet politikát csinálni.
David Cameron az egész karrierjét feltette a népszavazásra, amelyen remélhetőleg a nép nem él a lehetőséggel, és a toryk nemcsak a saját hatalmukat tudják bebiztosítani odahaza, de a kollektív hátvakarást is megoldják valahogy, ha nem is tökéletesen, de azért érezhető enyhülést hozva. Cameron ötlete ugyan jó volt, de a megvalósítás nagyon rosszul sikerült. Erős és egységes országot és erős és egységes Európai Uniót akart létrehozni.
Mi lett az eredménye? Soha ilyen árkok nem húzódtak a soknemzetiségű királyság népei között, London az unió mellé állt, Skócia szintén az EU-t választotta, mégis ki kell lépnie belőle, mert az angolok így döntöttek. Cameronnak sikerült megosztania a saját országát, meggyengíteni pártját és ismeretlen vizekre küldeni a ma még huszonnyolc tagú Európai Uniót. A közösségből való kilépésre soha nem volt példa, így senki sem tudja, mivel jár egy ilyen lépés, sem jogilag, sem következményeiben. Új szabályokat kell felállítani, megpróbálni úgy élni, hogy az egyik tagállam már nem akar együtt hajózni a többiekkel. Ez pedig nagyon nehéz folyamat. Éveken át tart, a régi harcostársak immár azért tárgyalnak, hogyan lehetne befejezni a közös munkát, és nem azért utaznak Brüsszelbe, hogy új ötletekkel fejlesszék a társaságot. Kimondhatjuk: válságról van szó. Ha pedig az Európai Unió valamiben rossz, az a válságkezelés.
Az Európai Unió az Egyesült Királyság nélkül valóban csonka. A Brexit könnyen dominóhatást válthat ki, hiszen a huszonnyolc tag azonos jogokkal bír, vagyis papíron így van. Ha London így döntött, mi akadályozza meg Koppenhágát, Amszterdamot, Rómát, hogy benyújtsa a követeléseit, jobb helyzetbe hozza magát? Az uniót, ezt az uniót egyben tartani a mostani struktúrával, a jelenlegi vezetőkkel gyakorlatilag lehetetlen. Sem a tehetségük, sem az elkötelezettségük nincs meg hozzá, csak azt látják, hogy lenyugszik és felkel a nap, az épület még mindig áll, és minden hibája ellenére azért érdemes fenntartani. Ez persze nem is kérdés. Inkább az, hogy a Brexit hatására elkezdődik-e az a folyamat, amelynek során megreformálják a közösséget, hogy ne csak létezzen, hanem működjön is, legyen értelme a brüsszeli intézményeknek, ne csak kifizetőhelyek legyenek. Ha így nézzük, a Brexit egy nagyon fájdalmas pofon az Európai Uniónak, ami azonban felébresztheti és fel is tüzelheti az országközösséget, hogy ezen az úton nem lehet továbbmenni.
De óriási ez a feladat, szinte felmérhetetlen így elsőre, milyen sokat kell dolgozni, mennyi buktató van útközben és mennyi ellenérdekelt fél, aki igenis fenn akarja tartani a mostani szövetséget a bejáratott és tökéletesen elkopott alkatrészekkel.
Persze ne feledjük: ez a bokszoló nagyon rossz állapotban van, így a nagy pofon akár kiütést is eredményezhet.
