Azt hiszem, csak és kizárólag a labdarúgásban történhet meg, hogy egyszerre zajlik két olyan kontinenstorna, amelyik külön-külön is a világszintű és -színvonalú sportrendezvények közé tartozik. Márpedig a tizenhat csapatosra először kibővített, és a dél-amerikai helyett már pánamerikainak számító Copa América javában tart az Egyesült Államokban, dugig telt stadionokban, komoly médiavisszhanggal, tegnap pedig Franciaországban elkezdődött az Európa-bajnokság is, nyilván legalább ilyen érdeklődés közepette. Ráadásként itt is megdőlt a részvételi csúcs, hiszen első ízben 24 nemzeti gárda alkotja a mezőnyt. A sportág történetét tekintve – az eddigi húsz vb-n tizenegy európai és kilenc dél-amerikai diadal született – joggal állíthatjuk: egymástól egy világtengernyire két részletben a futballvilág krémje lép pályára, és ezen a kijelentésen a többi földrészen, Afrikában, Ázsiában és Óceániában sem sértődhetnek meg.
A későn fekvő vagy korán kelő drukkerek a tanúim rá: nagyszerű meccsek követik egymást a Copán, pedig a sztárok közül Neymart nem vetik be a brazilok, Lionel Messi még kihagyta az argentin fellépést, Luis Suárez pedig a kispadról, de be nem nevezve asszisztálta végig Uruguay korai kiesését. Részemről viszont a további amerikai történéseket már visszafogottabban követem majd, aminek igen egyszerű az oka: 44 hosszú és szűk esztendő után nekünk, magyaroknak újra több közünk van az Eb-hez, mint a Copához: részt vehetünk rajta! Így bármilyen szakmai összehasonlítást elnyom bennem a régen várt érzelmi többlet, és amennyire tapasztalom, mások is így vannak ezzel. A legfrissebb információk szerint több mint harmincezer honfitársunk készül Franciaországba, és tegnap az 1-es villamoson felfedeztem az első magyar mezes szurkolót egy huszonéves ifjú hölgy személyében.
Nekünk, újságíróknak, valamint a szurkolóknak és a játékosoknak egyaránt szokni kell, hogy három évtized elteltével, az 1986-os vb után így együtt visszakerültünk a nemzetközi futball fősodrába (noha annak idején Mexikót természetesen nem lephették el honi drukkerhadak). Az „aranylábúaknál” ez a rutintalanság főképp abban nyilvánul meg, hogy az Eb helyszínéről még nem sikerült egyetlen eredeti nyilatkozatot sem adniuk, viszont mindegyikük többször említette a finomhangolás kifejezést, ami egyszerű tükörfordítás angolból (fine tuning), és alapvetően semmi köze nincs a magyar nyelvhez. De ez legyen a legnagyobb gond, a lényeg a pályán dől el, hogy eredeti gondolat helyett egy szokványos panellel jelezzük: még bele kell jönnünk az Eb-tudósításba.
S hogy önmagunkat azonnal meg is cáfoljuk, lehet, hogy a lényeg mégsem a pályán dől el, hanem önmagában az, hogy a földkerekség legnépszerűbb sportja révén is visszatértünk Európába. Az 1989-es rendszerváltás adta az első lehetőséget, a 2004-es EU-tagság a következőt, és most, amikor öreg kontinensünk minden eresztékében recseg-ropog a külső és belső nyomás alatt, a politika mellett a labdarúgásban jelezhetjük európai mivoltunkat, tisztában lévén a jelentőségünkkel, méretünkkel, mégis markánsan és egyedien. Csak ez nehogy a nagy zakókat jelentse…
Ha már a nagypolitika került szóba – a francia gyepen ott lesz a földrész gyakorlatilag fele, hogy akár nagyhatalomként, akár kis államként, akár uniós tagként, akár oda tartóként, akár annak gazdasági riválisaként megmutassa erejét a sport, a futball eszközeivel. Egy kontinensviadal jellegéből adódóan a nemzeti önállóságot hangsúlyozza, néhány, az EU föderatív összemosását szajkózó politikus figyelmét felhívnánk arra a tényre, hogy bizony, ennyire színes a földrészünk, és ha nem különböznénk egymástól, okafogyottá válna egy ilyen szenzációs sportesemény is. Ugye kár lenne érte?
