Hat év bizonytalanságban eltöltött idő után mostanra kijelenthetjük: okos dolog volt a szabadságharcos gazdaságpolitika rögös útja mellett kitartani. Pedig voltak igen kényes pillanatok, ezek közül az egyik legemblematikusabb az IMF kipaterolása, majd a valutaalappal való tárgyalások újraindításával kapcsolatos blöff a befektetők megnyugtatása érdekében. Emlékezetes, micsoda össztűz zúdult a magyar kormányra a bankadó és a többi válságadó bevezetésének, illetve a magánnyugdíjpénztári rendszer átalakításának a hírére. De ez már a múlt.
Az unortodox politika gyümölcsei már jó ideje beértek, az eredmények a legjobban a foglalkoztatás bővülésén, a bérek emelkedésén és a fogyasztás beindulásán keresztül látszanak. Hiába sikerült azonban növekedési pályára állítani a gazdaságot, féken tartani a költségvetés hiányát és az államadósságot, hiába érkeztek megerősítések különféle nemzetközi szervezetektől, a fejekben ott motoszkált, hogy vajon meddig tűri meg Nyugat ezt a különutas politikát, a nemzeti érdek előtérbe helyezését. Vajon kell-e még tartani a retorziótól a külföldi érdekeltségek megsértése miatt?
Maga Orbán Viktor miniszterelnök hívta fel a figyelmet a Lámfalussy-konferencián tegnap Donald Trump frissen beiktatott amerikai elnök szavaira, melyek szerint minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy saját magát tegye az első helyre. A kormányfő értékelése szerint ez korábban nem hangozhatott volna el, „nagy dolog ez, nagy szabadság és nagy ajándék”. A politikai korrektséggel együtt most úgy tűnik, hogy egyelőre a gazdasági diktátumok ideje is lekerült a napirendről. S ha ez így van, az azt jelenti, hogy a jövőben Magyarországot partnerként fogja kezelni a „legmagasabb világi hely”, ahogy az ország vezetője fogalmazott az Egyesült Államokkal kapcsolatban. Új korszak kezdődik tehát.
Közben nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy mi a helyzet – folytatva szabadon a hasonlatot – a trónkövetelővel, aki nem lehet más, mint Kína. Tulajdonképpen ez volt a fő témája a tegnapi rendezvénynek, ahol a Bank of China elnöke is előadást tartott, aki a két kontinens közötti gazdasági együttműködés lehetőségeiről, a modern selyemútról beszélt. Az ázsiai nagyhatalom világgazdasági súlya egyre jelentősebb, ami óriási lehetőségeket tartogat az olyan partnerországok számára, mint például Magyarország. A kínai növekedésben, a piac bővülésében és a nagy mennyiségben rendelkezésre álló ottani munkaerőben rejlő potenciál felbecsülhetetlen.
Amerika óriási erő, ez vitathatatlan.
Kína pedig a jövő zenéje, miközben a nyugati világ által korábban szalonképtelennek nyilvánított Oroszország is újra a porondon van. A nemzetgazdasági miniszter szavaival élve az „új globális sakktábla” figurái felálltak. A formálódó új világrendben nincs több idő az Európai Unió gyengélkedésére, hiszen lassan sorsdöntő lépések következnek. Jó lenne, ha Brüsszel is megértené ezt, és felhagyna a nemzetek feletti Európa sehova sem vezető politikájával, és arra összpontosítana, ami valóban fontos: az uniós országok legyenek a jelenlegi világpiaci helyzet nyertesei. Ez Magyarország érdeke, de a másik 26 tagállamé is.
A tízmilliós ország egy apró porszem a globális palettán, de ha jó szövetségeket köt, van esélye arra, hogy lemásolja a szingapúri sikertörténetet. Ebben segíthet az is, hogy a magyarok munkakedvét, kreativitását és vállalkozószellemét évtizedekig gátló tényezők sorra leépülnek. A kormány tettei mára azonban már nem elegendők, a tervrajzok elkészültek, de a házat a kétkezi munkásoknak kell felépíteniük. Magyarországot csak a vállalkozói szektor sikerei tehetik a jövőben versenyképessé.