Minden lépésnek, kézmozdulatnak, szónak súlya van. Főleg akkor, ha az egész világ remegve figyel arra, hogy pontosan milyen arckifejezéssel néz egymásra a két Korea vezetője, milyen az a mosoly: színpadias, fölényes, barátságos vagy számító. Így aztán egy ügyes és lelkes kis csoport Phenjanban és Szöulban egyaránt kidolgozta az előadást, másodpercre pontosan, a rendkívül befolyásos színészek pedig előadták.
Nem játszotta túl egyik vezető sem, nem voltak túlságosan lelkesek, de láthatóan optimisták, derűsek, mint rég nem látott testvérek, akiket a körülmények szétválasztottak, de az érzelmekkel nem lehet játszani, azok előtörnek, és tessék, a vége összeborulás, béke, kiegyezés.
Egyértelmű, hogy történelmi találkozót rögzítettek a kamerák, amire méltán fog emlékezni az a sok iskolás, aki száz év múlva Koreából fog felelni. Elhozza-e a békét a nagy találkozó? Ez már jóval kevésbé valószínű, de persze kizárni ezt sem lehet.
Ahogy az emberi kapcsolatokban mindenhol, itt is a bizalom a kérdés, hisz-e abban a két Korea, hogy a másik őszintén akarja a kiegyezést, vagy azt feltételezi, hogy az a mosoly csak álságos trükk, a cél pedig a másik feletti győzelem. Ezt a bizalmat kell felépíteni, szívósan, kemény munkával, évtizedek alatt, kis lépésekkel.
Ezernyi kisebb-nagyobb érdek feszül egymásnak, amelyek egyedül is megakadályozhatják a legjobb szándékot is, és ezek egyike sem személyes jellegű.
A tegnapi találkozón kiderült, hogy Kim Dzsong Un képes a nagypolitika színpadán játszani, megvan benne a szükséges karizma, a történelmi kézfogás alkalmával nem egy véreskezű diktátor állt a határ északi oldalán, hanem egy dörzsölt politikus, aki meglátta a lehetőséget, és élni is kíván vele.
De ne feledjük: háború van, egyik Korea sem ismeri el a másik hivatalos létezését. Az ő szemükben egy Korea van, amely oszthatatlan, de a világ furcsasága azt eredményezte, hogy a haza egyik felét elfoglalta egy veszedelmes rablóbanda, amely egy szép napon beismeri, hogy hibázott, és lehajtott fejjel a törvényesség útjára lép.
Ebben Szöul és Phenjan is tökéletesen biztos, így nyilvánvaló, hogy egyiküknek csalódnia kell majd, ha valóban egyesül az ország. Azt viszont láthatjuk kívülről is, hogy egyik fél sem fog összeomlani a közeljövőben, hiszen roppant fegyelmezett rendszerekről van szó, okosan irányított stratégiával, tudatos, ezerszer átgondolt döntésekkel. A béke belengetése ugyanolyan veszélyes lehet, mint a háborúé, hiszen az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért. Phenjan és Szöul is úgy érzi, ő van jobb pozícióban, és a kézfogás közelebb hozhatja a kiegyezést. A békét? Az ebben az esetben egy nagyon elméleti, megfoghatatlan, körülírhatatlan fogalom.
A béke ugyanis kizárólag az ott élő embereknek jelentene változást, a nagyhatalmi sakkjátszmában kifejezetten káros lenne egy új, bivalyerős hatalom megjelenése a térképen. A megosztott Korea mindenkinek az érdeke, sokkal stabilabb így a félsziget, mint bármilyen változással, a fél évszázados törésvonal ad egyensúlyt a dinamikus rendszernek. Egyszerűbben fogalmazva: Korea megtanult egy lábon állni, megszokta a furcsa testtartást, és ma már nagyon szokatlan lenne mindenki számára, ha két lába érintené a talajt.
A kétoldalú bizalom nélkül nem lehet békét építeni. Márpedig nem a bizalmat jelzi a hidrogénbomba kifejlesztése, hanem a hatalmat, ezt pedig a legjobb indulat és a legjobb színészi teljesítmények se tudják megváltoztatni. Talán az iskolások, száz év múlva, amikor felelnek Koreából, ők majd egy más országról fognak beszámolni. Talán.