Hogy a világ – és benne Európa – mennyit változott tizenhét év alatt, azt két szám tökéletesen érzékelteti. Hétfőn hatezer ember tüntetett Bécsben amiatt, hogy az új osztrák kormánynak a Szabadságpárt is a tagja lett. Tizenhét évvel ezelőtt ez a szám 300 ezer volt.
Tizenhét évvel ezelőtt valódi hisztéria uralta el Nyugat-Európát. A fasizmus megállítását követelték tüntetők Londonban és Párizsban, a bécsi „Donnerstagsdemonstrationen” (csütörtöki tüntetések) két éven keresztül folytatódtak. Az Európai Unió tizennégy tagállama diplomáciailag teljesen elszigetelte Ausztriát, holott Wolfgang Schüssel néppárti kancellár még arra is kínosan ügyelt, hogy a rettegett Jörg Haider ne kapjon pozíciót a koalíciós kormányban.
A bécsi kormányt egész egyszerűen azért próbálták ellehetetleníteni, mert a Szabadságpárt elveit és értékeit elfogadhatatlannak tartották, nem mellesleg pedig „egykori nácik alapították”. A nácikra való utalás ma sem hiányozhat egyetlen nyugat-európai tudósításból sem, hiszen a tájékozatlan olvasóval tudatni kell, hogy voltaképpen kik kerültek hatalomra Ausztriában.
Hogy sem Jörg Haidernek, sem a Szabadságpárt mostani vezetőjének, Heinz-Christian Strachénak sincs – koruknál fogva nem is lehetett – köze a nácikhoz, az a szóban forgó sajtóorgánumokat nem érdekli.
A helyzet azonban az, hogy az elmúlt tizenhét évben semmit sem változtak a Szabadságpárt elvei és értékei. Csupán annyi történt, hogy kék szemű, mosolygós vezetőjüket egy másik, szintén kék szemű, mosolygós politikus váltotta az elnöki székben.
Az FPÖ ugyanaz a nacionalista, euroszkeptikus és bevándorlásellenes párt, amelyik korábban volt. Aki nem hisz ebben, annak emlékeztetőül álljon itt az FPÖ egyik idei választási szlogenje: „Az iszlám terjedését meg kell állítani.”
Európa – és benne Ausztria – viszont ez idő alatt óriási változásokon ment keresztül. Az EU tizenötről huszonnyolc tagúvá bővült, az uniós intézményrendszer elkezdett recsegni-ropogni, a gépezet már nem működik olyan olajozottan, mint korábban. A szabadkereskedelem és a globalizáció felgyorsult.
Az egypólusú világrend véget ért, Kína és Oroszország látványosan megerősödött. A biztonságunkat és jólétünket fenyegető válságok száma megszaporodott. Európa azonban nem tudta kezelni a kríziseket, nem nőtt fel a feladathoz.
A politikai elit kudarcát a leghangosabban a szavazóurnák elé járuló választók jelezték, akik az elmúlt egy-két évben sorra buktatták meg vagy hozták lehetetlen helyzetbe a regnáló kormányokat. Ausztriában sem volt ez másképp: Sebastian Kurz az FPÖ-től kölcsönzött retorikával, a magyar bevándorlásellenes intézkedések dicséretével és megvédésével tudta a maga oldalára állítani a szavazókat.
Ausztriában a nacionalizmus és a bevándorlás korlátozásának igénye ugyanis ma már nem elítélendő jelenség, hanem a világ változásának és a válságkezelés hiányának hatására előtérbe került, büszkén vállalt értékek és politikai programok.
Ez a tendencia pedig lassan egész Európát végigjárja, de ez az, amit az Európai Egyesült Államokról és a kötelező betelepítési kvótákról álmokat szövő politikai elit nem tud, vagy nem akar megérteni.
Hogy az új osztrák kormány él-e a választóktól kapott bizalommal, és megérti-e az üzenet lényegét, az persze a jövő kérdése. Ha azonban a gazdasági ereje miatt fontos európai szereplőként számontartott Ausztria az Európai Unió megreformálására tett kezdeményezések élére áll, és a nemzetállamok Európája mellett száll síkra, abból hazánk, térségünk és az egész kontinens hasznot húzhat.