Nem akármilyen telefonhívást kapott kereken tíz évvel ezelőtt Magyarországról a Nemzetközi Valutaalap. Maga Simor András, a jegybank akkori elnöke mondta bele a kagylóba a nagy igazságot: elszabadult a pokol a piacon!
Ettől egyszerűbben csak úgy fogalmazhatott volna, ha annyit mond: segítség! Aznap reggel sikertelenül zárult az állampapír-aukció, beszüntették az árjegyzést, a devizapiaci feszültség mértékét jelző felárak megugrottak, a forint gyengült, hogy csak néhány elemét elevenítsük fel a vészjósló jeleknek.
Ez történt 2008. október 9-én, holott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként néhány nappal korábban arról beszélt, hogy Magyarországot nem érinti a globális pénzügyi krízis, és a válság apostolainak nevezte a Fidesz vezetőit, mert kétségbe vonták ezt az állítását.
Gyurcsány tudhatta, hogy nem mondott igazat, vagy legalábbis nem bontotta ki minden részletét. Mert utóbb a valutaalap szakértői a részleteket is feltárták.
Nem kerteltek, mert egyértelműen látták a magyar gazdaság sebezhetőségét, így nem jelentett nagy meglepetést, hogy ilyen gyors és súlyos hatásai voltak Magyarországon a Lehman Brothers amerikai nagybank összeomlása után szétterjedő válságnak.
Az ország jóval sérülékenyebb állapotban volt, mint a régióból Lengyelország vagy Csehország. Gyenge volt a belső kereslet, nyoma sem volt a pénzügyi fegyelemnek, így a spekulánsoknak túl könnyű célponttá vált. Óriási volt a hitelességi deficit, hiszen ahol az államháztartási hiány fel tud szökni mintegy tíz százalékra, ott sok mindenről lehet beszélni, csak felelős kormányzásról nem.
Képzeljünk el egy összetákolt bárkát az óceán közepén. Ha viharosra fordul az idő, könnyen elnyelik a hullámok. Így hajókáztak Gyurcsány Ferencék akkoriban a nyílt vizeken, és azt próbálták elhitetni a legénységgel, hogy dagadó vitorlákkal suhanunk a jólét felé.
A válság volt sokak számára az a kijózanító pofon, amely nyilvánvalóvá tette, hogy az irányítás nem egy kapitány, hanem egy bohóc kezében van. Ha nem dobja ide a Nemzetközi Valutaalap a húszmilliárd eurós mentőövet, akkor hamar a tenger fenekén találtuk volna magunkat. Ez volt az a mentőöv, amire Gyurcsány azt mondta, hogy azért van rá szükség, hogy ne kelljen soha igénybe venni…
Eltávolodva a hasonlattól, a hitelből két év alatt csak sikerült több mint 14 milliárd eurót lehívni. A kölcsönt az Orbán-kormány fizette vissza az eredeti határidő előtt. Tíz év telt el a telefonhívás óta.
Nagyot változott azóta Magyarország gazdasági és pénzügyi helyzete. Míg az államadósság kétharmada korábban külföldiek kezében volt, ma már a kétharmada magyar kézben van, míg a devizaadósság ötven százalékról 18 százalékra csökkent. A költségvetési hiány pedig nem tíz százalék, hanem a három százalékot sem éri el.
A Nemzetközi Valutaalap pedig most jelentette be, hogy a magyar gazdaság a korábban becsültnél gyorsabb ütemben bővül az idén és a következő évben is.
Mindeközben van, ami nem változott azóta sem, és úgy tűnik, nem is fog. Ez az ellenzék politikai képessége. Úgy viselkednek, mintha megállt volna az idő. Válogatnak a régi lemezek közül, amelyeknek az A és B oldalát is alaposan megunták a választópolgárok.
Kárhoztatják a letelepedési kötvényeket, az egykulcsos adót, diktátoroznak és csupa-csupa olyan témával rukkolnak elő, amelyekre két országgyűlési választás alkalmával is azt mondták a szavazók: köszönik, de nem vevők a balliberális szólamokra.
Nem történik más, mint hogy az ország hajója biztosan szeli a hullámokat, az ellenzék pedig egymást taszigálja a tengerbe.
Ők vajon kitől várják a mentőövet?