Boldog karácsonyt! – olvasom az üzenetet, feladója Pakisztánban él. Egy másik Szingapúrban, a harmadik Malajziában, olyan barátok, akiknek annyit tudok visszaírni, hogy köszönöm. Mert nekem ez ünnep, nekik pedig hétfő. Nem tudják átérezni, hiszen nem úgy nőttek fel, nem tudják, miről is szól a karácsony.
De ők is látták a hollywoodi filmeket, így valamikor december folyamán, amikor odakinn pontosan ugyanolyan meleg van, mint szeptemberben, felállítanak egy habos-szikrázó fát a szobában, bulikat tartanak, mert ezt látták az amerikaiaktól, és arról beszélnek, hogy hozza a Télapó, a nagy hasú, antantszíjas, kólaivó öregember az ajándékot a piros orrú rénszarvas és barátai által húzott égi szánján. Csak a végletesen eltorzult külsőségek jutnak el hozzájuk a kereszténységből, az Istengyermek megszületése ugyanis nem áruképes. Ahhoz itt kell élni, hogy értsük, miért megy el 2018-ban az ember az éjféli misére. Kereszténynek kell lenni. Kívülről ez teljesen értelmetlen tevékenység.
Ferenc pápa hagyományos karácsonyi üzenetében megemlékezett azokról, akik számára a karácsony nem köthető össze a kólával. Azok a keresztények, akik gépfegyveres őr felügyelete alatt énekelnek a kisded születéséről a háborús Szíriában, Irakban, Ciszjordániában vagy tartják a hitet Egyiptomban. Mi, európai keresztények készen kaptuk a világnézetet, s dönthetünk, felkelünk-e az éjszaka közepén a bejgli mellől. Számukra ez forradalmi tett, amely olyan fontos, mint az anyanyelv. A közel-keleti keresztény ugyanis nem tud muszlimmá válni, nem hisz hirtelen másban, mint eddig. Ahogy az erdélyi magyar nem kezd el hirtelen románul beszélni odahaza, úgy Krisztus követői sem tudnak kivetkőzni önmagukból, s pontosan tudják, milyen veszélyes tud lenni egy háború során a kereszt a nyakban.
Még sincs más választásuk, ők ide és így születtek, ezt tűrni kell, harcolni kell odabent, a szívük mélyén, még akkor is, ha láthatóan ez kizárólag nekik fontos. Mert mi, európaiak, a kereszt felkent hordozói időközben elfeledkeztünk arról, mi a feladatunk, s milyen felelősséggel jár a vallásunk. Mert nekünk van arra pénzünk, hogy szép ajándékot adjunk mindenkinek, de nem kötelez minket semmi arra, hogy kiálljunk Krisztus mellett. Ahogy átvette Ázsia az amerikai típusú karácsonyozást, úgy mi is átvettük, s már nem is nevezzük nevén az ünnepet. Egy egyiptomi kopt keresztény tudja, hogy ő ki. Ez nem feltétlenül mondható el európai hittestvéréről, aki csak a dokumentumok szerint keresztény.
Pedig ideje volna nem csak szavakban kiállni a keresztényekért. Ha Európa képes volna konkrét tettekkel, határozott diplomáciai lépésekkel küzdeni azért, hogy a bántalmazott, üldözött keresztények védelemben részesüljenek, önmagát acélozná meg, saját önazonosságát erősítené. Európa kívülről nézve keresztény és gazdag. A valóságban mindkét kitétel legalábbis kérdőjeles. A kereszténységet ugyanúgy védeni és hirdetni kell, képviselni az értékeit, mint a világon mindent, mert hiába hisszük azt, hogy a sok-sok ember a távoli vidékeken pontosan tudja, amit mi tudunk, nos, ez így nem teljesen igaz.
Ázsiai muszlim barátommal jártam egy franciaországi múzeumban, amikor rámutatott egy festményre, amelyen a fájdalmas Szűzanya volt a keresztről levett Krisztussal. „Ki ez az asszony és miért sír?” – kérdezte, majd felismerte a hasonlóságot a halott és a keresztre szegezett Krisztus között. Akkor már azt hitte, tudja, miért sír Mária. Pedig semmit se tudott, a legjobb szándéka ellenére sem. Az ő világában a pietának semmi jelentősége, ahogy a megfeszített Jézusnak sem. Ahogy annak sem, hogy a kisded megszületett.
Most karácsonykor tőle is kaptam üzenetet.
