Az élet egyik legnagyobb talánya minden bizonnyal az, hogyan is fogjunk hozzá az olyan dolgokhoz, amelyek az átlagosnál nagyobb erőfeszítést követelnek meg tőlünk, s első látásra talán túl is mutatnak képességeinken. Az ilyen helyzetek buktatók sokaságát tartogathatják, így a vágyott diadal mellett számolni kell a megsemmisítő lebőgés lehetőségével is. Bizonyára sokat tudna erről mesélni az MSZP frissen levitézlett miniszterelnök-jelöltje: Botka Lászlóra olyannyira nagy volt a rá álmodott választási kampánykabát, hogy fél évvel a voksolás előtt elbukott.
A szegedi polgármestert persze nem elegáns egymagában emlegetni, a baloldal megannyi szereplője bizonyította már ugyanis, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. A 2006 utáni MSZP–SZDSZ-kormánynak éppen csak a kormányzás jelentett átugorhatatlan akadályt, emiatt 2008-ban csak néhány tyúklépésnyire került Magyarország az államcsődtől. Gyurcsány Ferenc pedig Őszödön saját maga tudatta a nagyvilággal, hogy számára az egyik legnagyobb kihívást az igazmondás jelenti.
Akadnak persze olyan feladatok is, amelyek rátermett és alkalmas szakembereknek is komoly nehézséget okozhatnak. Ilyen például az: miként lehetne elérni, hogy a hazai bérek éppen csak annyira megközelítsék az osztrák vagy a német fizetéseket, hogy a magyar munkaerő ne költözzön el a magasabb jövedelmet kínáló helyekre. A válasz első nekifutásra egyszerűbb a pofonnál: meg kell duplázni a honi kereseteket, és a probléma nem probléma tovább. Arra viszont már nem lehet ennyire egyértelműen válaszolni, hogy mindehhez kinek kellene előteremtenie a fedezetet. Az utóbbi hónapok botrányai ugyanis rávilágítottak arra, hogy a hazai vállalkozói szféra bizonyos szereplői semmilyen körülmények között sem hajlandók megemelni a dolgozók fizetését. A profit az úr, s az sem számít, ha az ügyfeleket kezdők, tanulók vagy éppen senki nem szolgálja majd ki.
A kormányzat tavaly megpróbálta elejét venni a kapitalizmust véresen komolyan vevő magatartásnak, s több évre szóló megállapodást kínált minden érintettnek. Eszerint az állam csökkenti a cégek adóját, ha azok számottevően emelik az alkalmazottak juttatásait. Az eredmény már látszik: korábban elképzelhetetlen mértékben nőnek a bérek, s a jelek szerint a munkavállalói pénztárcák ezután is híznak majd. S nem kivétel a közszféra sem, a legtöbb állami helyen az életpálya és a bérrendezés a legtöbbet használt kifejezés.
Kérdés persze, meddig tarthat a fizetésemelések kora, s összességében mennyi adóforintot szánhat a kormányzat a magyar jövedelmek felzárkóztatására. Egyesek szerint többet és még többet, a munkaerő megtartása ugyanis nemzeti érdek.
Az így érvelőknek annyiban igazuk van, hogy ha minden munkára kapható ember nyugatra költözik, akkor idővel kiürül az ország, nem lesz, aki őrizze a kultúrát, ápolja az ezeréves hagyományokat, aki adót fizessen, és segítse, eltartsa az arra szorulókat.
A másik álláspont pártolói viszont úgy vélik, hogy csak addig érdemes nyújtózkodni, amíg a takaró ér. Elég csak akár egyetlen alkalom is, hogy valamely Soros Györgyhöz hasonló tőzsdeguru a globális pénzvilág fejére szakítsa a plafont, s máris újra 2008-ban találjuk magunkat, megint a létünkért, a gazdasági függetlenségünkért küzdhetünk.
Akárhogyan is alakul a helyzet, az biztos, hogy a takaró mérete – vagyis az adóbevételek nagysága – a kérdés szempontjából döntő jelentőségű. Éppen ezért külön szerencse, hogy a kormány tovább szövi a takarót azzal, hogy a modern technológiát a feketézők ellen fordítva mindenkitől megpróbálja beszedni azt az összeget, amit az adójogszabályok elvárnak. Ez persze nem könnyű, s sokkal bonyolultabb, mint a szocialista módi. A balliberális gyakorlat szerint az enyves kezek már rég hazavitték volna a takarót.
