Nincs olyan török diplomata vagy utcai járókelő, aki ne úgy gondolna a híres százötven évre, mint kulturális tapasztalatcserére és boldog, mosolygós összeborulásra. Pedig amit a gólyával művel a török gyerek, azt mutatja, ez nem pontosan így csapódott le nálunk, magyaroknál. Azt is tudhatjuk, hogy az egykor Magyarországon állomásozó szovjet csapatok tagjai ma is úgy emlékeznek a mi tejjel-mézzel folyó Kánaánunkra, mint életük legszebb helyére, amikor a legboldogabbak voltak fiatal katonaként – igaz, erre nincs gyerekdalunk, de kevesen zárták a szívükbe az usánkás fiúkat. Nézőpont kérdése, hogy a történelmet miként értelmezi az ember.
Kadhafi ezredes Líbiája a kétezres évek elején merő anakronizmus volt, iszonyatosan szigorú, mindenható titkosrendőrséggel, de működött, az emberek éltek, a bűnözőket megbüntették, a tömegek nagy apostola pedig vaskézzel szorította a gyeplőt, játszott a törzsekkel és játszott a külfölddel. A szovjetekkel nagy előszeretettel játszott, hiszen ő volt az el nem kötelezett országok vezetői közül a legnagyobb hangú, aki éppolyan lelkesen tanulmányozta a szocializmust, mint a Koránt, nem volt számára ideológia, csak önmaga. A Szovjetunió, majd később a sokat gyengült Oroszország viszont számított az olajra, a líbiai piacra, a vasútra, a finomítókra.
Aztán jött a katasztrófával felérő arab tavasz, és mostanra látszik, hogy az öntömjénező bohócdiktátor sokkal többet tudott Líbiáról, mint az egész világ együttvéve. De őt agyonlőtték, Líbia pedig nélküle nem ország.
Az oroszok pedig visszavágynak oda. Líbia ugyanis hatalmas kincs, és egyáltalán nem lehetetlen, hogy az oroszok azt meg tudják szerezni maguknak. Két kormányról szokás beszélni, Fájez esz-Szarrádzs tripoli kabinetje azonban csak pecsétőr, aki akkor veszi elő a dokumentumok láttamozásához szükséges eszközét, ha arra felszólítják, mások, külföldről. Valódi hatalma nincs, de kiváló bábu azok kezében, akik messziről igyekeznek irányítani az országot.
Vannak ilyenek sokan, az egész Európai Unió, több arab állam, a törökök, úgyszólván mindenki, aki részt vett a líbiai kalandban. Fájez esz-Szarrádzs ideális vezető, hiszen minden fegyvernek híján van, mozgástere minimális, és hajlandó a külföldi javaslatokat elfogadni. Nem kell messzire menni, nálunk is volt ilyesmi kormány, azt Gyurcsány Ferenc vezette, és az egész Európai Unió imádta, mert kizárólag azzal foglalkozott, hogy fennmaradjon a hatalma.
Líbiában viszont háború van, a másik kormányt nyugodtan lehet banditáknak nevezni, rengeteg a fegyverük, nemzetközi elismertségük viszont csekély. De az oroszok tárgyalnak velük, tapogatózva, a nagy erőnek megfelelő tisztelettel. Ahogy az amerikaiak is, meg Abu-Dzabi is, és még számos más szereplő, akik több vasat tartanak egyszerre a tűzben. Ha a líbiai Halifa Haftar tábornokkal, a tobruki gerillavezérrel meg tudnának állapodni, a kezén levő olajkutak és finomítók újra megfelelő csöveken szállítanák az olajat, illetve a benzint, Líbia pedig képes volna saját maga kezelni a rajta keresztül vonuló migránsok áradatát.
Ez lenne a líbiaiak érdeke, ahogy az afrikai migránsoké is, nem beszélve Európáról, hogy a Földközi-tenger ne hullámsír legyen, hanem éltető kulturális-kereskedelmi kapocs. De háborúkat nem azért vívnak, hogy az emberek örüljenek. Líbiának még szenvednie kell, amíg a háborúba fektetett pénz megfial, és a sok-sok tűzben tartott vas közül valamelyiket kiveszik. Amíg Líbia szenved, addig az egész térség szenved, addig a tengerpart is szenved, Európa is szenved. De Líbiának van egy rejtett varázslata: a sok könny és vér együtt olajjá válik, és ez valahol, valakiknek nagyon megéri.