A politikai versengés sok szempontból hasonlít a hétköznapi élet küzdelmeihez. Rendszerint itt is, ott is az kerekedik felül, aki valamilyen szempontból több, jobb, tehetségesebb és általában véve is meggyőzőbb, mint a riválisai. A végső cél eléréséhez legtöbbször elengedhetetlen, hogy a diadalra törő szereplő alaposan felmérje a helyzetet, s az sem árt, ha az aspiráns legalább egy jó ötletet fel tud mutatni.
Ha innen vizsgáljuk meg a következő országgyűlési választás előjeleit, akkor az ország kormányrúdjáért folytatott verseny leginkább egyesélyesnek tűnik. Az utóbbi időben ugyanis az ellenzék szinte csak olyan ötlettel rukkolt elő, aminek látszólag nem sok teteje van. Egyes balliberális szereplők például azzal a korszakos felvetéssel házaltak egy ideig, hogy a jövőben minden állampolgár kapjon bizonyos összeget – úgynevezett alapjövedelmet – az államtól, függetlenül attól, hogy csinál-e érte bármit is.
Eszerint a láblógatókat ugyanúgy dotálnia kellene a közkasszának, mint azokat, akik egyébként dolgoznak, adót fizetnek és igyekeznek hasznosan eltölteni idejüket. Az csak a kisebbik probléma, hogy az elképzelés nyilvánvalóan populista, és a szavazatvásárló szándékot még csak nem is rejtegették a kiötlők. Az viszont már nagyobb baj, hogy megvalósítása esetén a magvas gondolat garantáltan térdre kényszerítené az állami költségvetést, és ellentétes volna minden társadalmi érdekkel.
A másik hangzatos felvetésben a szocialista kampánygépezet hitt, de nagyon. Az igazságtételről és a gazdagok megadóztatásáról szóló lózung ellenben nem volt különösebben hosszú életű, a jelek szerint tulajdonképpen ki is múlt. Ebben persze nincs semmi meglepő, a politika iránt érdeklődő nagyközönség már első látásra sem igen tarthatta különösebben kapós elképzelésnek a valójában vaskos adóemelésről szóló ötletet.
Arról meg végképp senkit nem lehetett meggyőzni, hogy a pénzszórásról és a felelőtlen gazdálkodásról elhíresült szocialisták majd a szegények felkarolására fordítják az extra adóval besöpört milliókat és milliárdokat. Egyébként is, mit lehet várni azoktól, akiknek az első gondolata a megszorításról és arról szól, hogyan lehet a különféle társadalmi rétegeket egymásnak ugrasztani?
Az elfuserált ellenzéki ötletek csokrába a Jobbik is beleszúrt egy szép, rikító virágot a maga béruniós elképzelésével. A párt tulajdonképpen attól reméli támogatói számának jelentős emelkedését, hogy az Európai Uniótól tenné függővé a magyarországi fizetések nagyságának meghatározását. Formabontó ötlet, az egyszer szent, hasonlóval senki sem próbálkozna. Már csak azért sem, mert mára a migránsválság kapcsán világosan kiderült: sok jóra nem számíthat az az állam, amelyik bármelyik kérdésben is Brüsszel jóindulatára bízza saját sorsának alakulását.
Nehéz eldönteni, hogy ötleteik megfogalmazásakor pontosan milyen tényezők is mozgatják az egyre furcsább manőverekbe kezdő ellenzéki szereplőket. Vajon arról van-e szó, hogy nem túl nagy a szellemi tőke a kormányváltásra ácsingózó berkekben, vagy inkább amiatt gondolkoznak egyesek igen nehézkesen, mert a kormányzat a legjobb elképzeléseket már átültette a gyakorlatba? Akárhogyan is, a kabinet akkor cselekszik a leghelyesebben, ha nem sokat törődik az ellenzéki fellángolásokkal, inkább az előttünk álló idők kihívásaira figyel.
A migránsválság jelentette veszély ugyanis egyáltalán nem múlt el, a filantróp embermentő törekvések sem csitulnak, ahogyan a további gazdasági fellendülésért is tenni kell még. Az ellenzék bukdácsolása sem feledtetheti el: a jövő évi választáson arra voksolnak majd a józan szavazók, akik értelmes ötletekkel állnak elő, s akikről el is lehet hinni, hogy képesek terveik végrehajtására.